Milan I. Steiner

NOÉ SZELLEME: Megkaptad a teremtés 8. napját. Te írod meg emberi szavakkal.

Én tudom, hogy a döntés nehéz!

Mi poshadt, rothadt, s mi nemes penész?

ÍRÓ: S nem lenne jobb örökre feledni, s elfogadni,

Hogy hat nap a világ, a hetedik csak nagyképű ráadás? Vége!

Nem kívánom a „pusztítva akarom a jót” – múltat, a bizonyságot,

Hogy a jó nem elmúlt, hanem soha sem létezett.

Mi végre újabb Noék és Jézusok, hat nap volt a világ, én búcsúzom!

Szomorú áldozat fiai halála, 7-8. nap, ó Noék, Jézusok, hol a teremtés határa?

NOÉ SZELLEME: Tégy belátásod szerint, de egyre jól vigyázz!

Én rimánkodó gyermeki arcokat látok, könnyekben fuldokolni,

Mindegy hol van szemvilágom, mindegy mekkora az özönvíz.

Segítséget ölni, vidám gyermeki szemek préselték ki.

Világom örök bárka, s örök utazás, de nekem köszönhető, hogy fenn maradt a világ!

ÍRÓ: Itt e koncentrációs tábor, kellemes pálmafái alatt,

Boldog vagyok Noé, hogy barátomnak tudhatlak.

Itt jó a klíma. Nem túl meleg, nem túl hideg! Pont emberi.

S a kiszolgálás egyszerűen mennyei. Haha…

Világról, jóságról papolsz itt, s nekem Noé, a sok utazás tán elvette az eszed?!

NOÉ SZELLEME: Tudom, fájdalmad emberi, kínzó, a lét határát súroló.

Minden fáj, ha nincs mögötte teremtés, ám te barátom, millió és millió modernkori Jézus, Vértől csöpögő fájdalmát fogod, szögelni saját húsodba, ha a nyolcadik napot most elűzöd. Fájdalmad nem ér véget, véred vérez, s lelked millió szögtől, lesz gennyes üszkös.

A fájdalom, ha fáradni vél, mindig lesz egy szög, mely kéjjel keresztül döf!

ÍRÓ: Ó jaj vesztettem! Menekülnék, de nincs hová. A teremtés harcban áll.

Noé barátom, igazságod egyetemes, a nyolcadik naphoz szellemed kölcsön veszem.

Teremteni a készből nem adatott, a semmi tudománya a 6. napon elbukott,

A 7. nap az Ördögé, de a 8. az emberiségé.

Leporolom a Bibliát, az elégetett port, s feltámasztom hamvaiból a 8. napot!

2 SZÍN

ÍRÓ: Muzulmán[1] testvérem, ne kívánd a halált! A pusztítás meghalt, mi élünk, s jő a 8. nap.

MUZULMÁN: Tévedsz, én már nem élek. Kísérteni sincs erőm. Lépdelek, éltetnek, Kérlelnek, etetnek, térdelek, felkelek. Éltem éltem, nincs éltem.

ÍRÓ: Barátom, értsd meg, a fekete felhő a viharral távozik – az Ördög is megmondá.

A teremtés a nyolcadikkal – ezt Isten mondá. E háború a kibékülés jele.

Halálok – lásd Jézust – élteket mentenek. Most éppen a tiédet.

A teremtés 8. napja elkezdődött, írd hozzá sorod, s meglásd, jóra fordul sorod!

MUZULMÁN: Éltem éltem, nincs éltem!  Éltem éltem, nincs éltem! 

Éltem éltem, nincs éltem! 

ÍRÓ: Elég! Tele írod a lapot születő halállal. Az életnek nem marad hely, s tisztesség a Halálnak. Mily bölcs voltam egykoron. Könnyű volt tanácsokat osztogatni.

És ó mily magabiztos voltam, mikor én, mint jövő, múlttal ültem le sakkozni.

EMBERI FÜST: Ember cselekedj, hogy álmatlan porunk találjon édes földi párnát. Gázkamrákban rángatózva anyáért fuldokolni oxigén helyett,

Zokogva majszolni a gázt, mint egy elmebeteg!? Kés a torkon fájdalom!

De örökké vándorolni, soha meg nem térni, s a gáz szagát soha nem feledni,

Az az igazi, égető, húsba maró, átkozott kitaszított hullaházi trágyadomb!

A 8. nap elkezdődött, s te még nem tettél semmit,

Emberi hamvaktól ősz fejed, időd kevés, nézd meg, mit írtál eleddig!

É-l-t-e-m é-l-t-e-m, n-i-n-cs é-l-t-e-m. É-l-t-e-m é-l-t-e-m, n-i-n-cs é-l-t-e-m.

ÍRÓ: Végtelen űrben lebegek, az Anyag rángat, irányom nincs,

Hányadékom, s minden váladékom követ – csak a 8. nap nem –

Bár megmozgattam érte minden követ.

Vajh ki forog, s hová, hová tűnt alólam a világ?

Nem látok semmi csak a tejutat, s számtalan csillagot.

EMBERI FÜST: Igen, mint tejúton a csillag, annyi embert menthetnél a 8. napon,

De azok most, csak kihunyt, elégetett, okádva maró szagok.

Döntésed nehéz, de vigyázd szellemed, a teremtés 8. napja, isteni kegyelet.

Döntésed nehéz, de vigyázz! Koporsód, szemfedőd, temetőd mi leszünk,

Hamu nélküli por, befedünk, s míg világ a világ, békés halálra nem engedünk.

ÍRÓ: Ó emberek, Noék, Jézusok, élők s holtak, mindenki megtette dolgát,

Csak én állok, fonnyadva, halálra váltan, árván.

Gyilkos temető, koncentrációs tábor, hogy mentsek életet, ha az élet nem áll szóba velem? Elmúlt a világ, minden, mi teremtette, s én pornélküli, vállalom tettem.

NOÉ SZELLEME: Író, életet nem akarsz, értem, de pusztítani nem hagyhatlak, az vétek.

Minden egyesült, Isten Ördög, Teremtés Elmúlás, Emberi Füst feltámadás.

Minden eggyé vált, s szétszéledt újra, a lelkek feltámadnak, s te életeket menthetsz a múltnak.

ÍRÓ: Megtörtem, megyek és mentek, könnyebb lenne szarvat eladni egy szentnek,

Mint életről papolni, hol a vég fojtó, kegyetlen, embertelen, lélekbe égetett tetkó,

Ó sohasem feledhető, sohasem érthető, sohasem megbocsátható!

MUZULMÁN2: Volt egyszer egy tréfa, mely mindig boldog vala.

Humora mosolygós, fütyülős, trallala.

ÍRÓ: Ó egy vidám ember, bár szeme muzulmán,

Ám füttye, hangja, daloló pacsirta a meggyfán.

Első lelkem, kit megmentek, s rá veszem, 8. napunkat kezdje el.

Barátom, életről írok, melyben a halál tiszteleg,

Ha az élet úgy dönt, hogy minden elvégeztetett,

S az élet vidáman vissza, a tigris és az őz ugyan annak a forrásnak a vizét issza.

MUZULMÁN2: Ezt hallgasd meg barátom!

Volt egyszer egy tréfa, mely mindig boldog vala.

Humora mosolygós, fütyülős, trallala.

Ám mikor elhagyta vagonját és anyját, átalakult minden tréfa gázkamrává.

Mállik, múlik a Kuli tréfa, tréfli[2] hulla tréfli múltja,

Tréfli hulla tréfli múltja,

Tréfli hulla tréfli múltja.

ÍRÓ: Te ember vagy még, bár lelked náci tetkós, a világ mit ajánlok gonosz nélküli, oly sok Szenvedés után, mit ajánlok, a vajúdva született eredendő jó.

MUZULMÁN2: Értelek barátom, akkor most ezt hallgasd meg!

Volt egyszer egy tréfa, mely mindig boldog vala, humora mosolygós, fütyülős, trallala.

Ám mikor elhagyta vagonját és anyját, átalakult minden tréfa gázkamrává. Mállik, múlik a Kuli tréfa, tréfli hulla tréfli múltja, tréfli hulla tréfli múltja, tréfli hulla tréfli múltja.

ÍRÓ: Ó Istenem, szinte üres a lap. Nem vagyok méltó, nem vagyok képes.

Elég nekem a hat nap. Ó mily szörnyű így kezdeni:

Éltem éltem, nincs éltem! Éltem éltem, nincs éltem!  Éltem éltem, nincs éltem! Mállik, múlik a kuli tréfa, tréfli hulla tréfli múltja, tréfli hulla tréfli múltja, tréfli hulla tréfli múltja.

NÁCI ŐR: Menj, ne állj, dolgozz! Nézz magadra, hányadék zsidó barom!

Rothadt alantas ember, halálod ünnep lesz, vigalom.

ÍRÓ: Csak elmélkedtem éltemen, halálomon, s azon, hogy te kinek a bárkájára kerülj?

NÁCI ŐR: Mit beszélsz, te ganajtúró, te patkány, te pestis, te emberi korcs?

ÍRÓ: Noé, Ördög, s köztem választhatsz.

Jól gondold meg, mert, ha halsz fel nem támadhatsz!

NÁCI ŐR: Az ördögére, mely erős, mely pusztítja a gyengét.

Az erős örömmel üvölt, ha hazáját korcs hullák trágyázzák,

Trágyás hullád teszi a Némethont még nagyobbá!

ÍRÓ: Ó ember, hol a sajnálat benned, hol a jóság,

Mely egy sovány, ám peckes hullát megszán?

NÁCI ŐR: Pusztíthatok, elvehetek a teremtésből, a teremtés enyém én döntök,

Kinek kegyelmezek, ki lesz rabszolgám, s ha kell kit ölök.

Életem az ölés, létem halálod, hullád trágyám, nincs vagy, ki sohasem volt.

ÍRÓ: S most vagy később?

NÁCI ŐR: A mai napnak vége. Koszos, szar szagú életed,

Ha nem vagy finnyás a szagokra, még élheted.