Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő egy kicsiny falu határában, valahol félúton az Óperenciás tenger és az égig érő Üveghegy között.
Történt egyszer, hogy egy kis csenevész fácska sarjadt ki, s ahogy kidugta vékonyka fejecskéjét a földből, nyomban elkurjantotta magát. „Szeretném megismerni és bejárni az egész világot! Mindenhová el fogok utazni!” A környező idősebb fák harsány hahotázásba törtek ki. „Méghogy bejárni a világot, hiszen mi fák nem tudunk járni, nekünk nincs lábunk, vagy szárnyunk! Haha még hogy elutazni mindenhová? Hahaha.” De a kis fácska nem hagyta magát és váltig állította, hogy ha majd felnő és megerősödik ő bizony földkörüli útra kél!
Telt múlt az idő és a fácska fiatal erős fává cseperedett és bizony ráébredt, hogy a fák sajnos tényleg nem tudnak járni. „Nem baj – rikkantotta el magát vidáman – én majd olyan magasra növök, hogy onnan belátom majd az egész világot. Minek nekem elutazni, hiszen olyan magasra növök majd, hogy anélkül is megismerem majd a világ minden zegét zugát” Az idősebb fák megint kinevették. „Bizony ám, örülhetsz, ha olyan sudár leszel, hogy a szomszéd falu templomtornyán ülő szélkakast megpillantod!”
De a fiatal fácska nem hagyta magát, csak nőtt csak nőtt, tornáztatta a gyökereit, hogy minél több tápanyagot tudjon felszívni a földből. Forgatta a leveleit ide-oda, hogy minél több napfény érje, és minden reggel jó nagyokat nyújtózott, hogy törzse könnyebben tudjon nőni. Egyre délcegebb, egyre magasabb lett. Rövidesen ő lett a legmagasabb fa az egész Kerek erdőben, de még azon túl is, és egy szép napon megpillantotta a szomszéd falu tornyán ülő szélkakas taraját. „Látom a szélkakast, látom a szélkakast” – lelkendezett boldogan. „Most már biztos, hogy hamarosan felnövök az égig és mindenhová ellátok majd!”
Ám ettől a pillanattól kezdve bizony egy centi nem sok annyit sem nőtt már. Nem értette, hogy mi történt, és egyre szomorúbb és szótlanabb lett. A környező fák próbálták vigasztalni, de hasztalan. Csak elnézett a fejük felett, szomorú, kókadozó ágaival. Nézte a környező dombokat, szántókat, legelőket és olykor olykor felpislantott az égre is, hátha mégis sikerül elérnie egyszer. A legszomorúbb azonban akkor volt, amikor a falu felé pislantott, mert újfent ráébredt, hogy nem nőhet az égig, mert még mindig csak a szélkakas taraját látja.
Egyszer egy szép kora nyári estén történt, hogy egy vándorlegény éppen a kerek erdő legmagasabb fája alá telepedett le, hogy egy kicsit kifújja magát. Lágy, nyáresti szellő kerekedett, amely megzizegtette az erdő fáinak a leveleit.
- Olyan szomorú vagyok! Szeretném bejárni a világot, de nincs lábam és égigérő fa sem lehetek, pedig ha felnőhetnék az égig, biztosan ellátnék mindenhová. Ajaj!
A vándor, mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel.
- Mi a szösz! Hahó, kibeszél? –, mivel azonban nem látott senkit, visszaült a fa tövébe pihenni. – Valószínűleg csak a szélzúgás viccelt meg. – gondolta, azzal álomra hajtotta a fejét.
- Ajjaj, csak a szomszéd falu szélkakasáig látok el, Ajjaj, de szomorú is vagyok, ajjaj!
A vándor ijedten pattant fel ismét, és próbálta a hirtelen jött álmot mihamarabb kitörölni a szeméből.
- Bújj elő, bárki is vagy! Nem félek én tőled – kurjantotta el magát, de azért egy kicsit reszketett. – Fiatalabb koromban, amikor a déli kalóztengeren hajóztam elbántam én az Üvegszemű Lajossal is, a legfélelmetesebb kalózzal.
- Az Üvegszemű Lajossal, még sohasem hallottam róla, és a déli kalóztengeren sem jártam. Kérlek, meséld el!
A vándor nem értette. Tekergette jobbra balra a fejét, már nagy igyekezetében majdnem csomót kötött a nyakára, de nem látott senkit. „Nem értem, nincs itt senki, mégis beszélgetek valakivel. Lehet, hogy csak álmodom? – azzal jól pofon ütötte magát, amitől rögtön ugráló csillagokat látott és még a szeme is könnybe lábadt. „Juj ez fájt, tehát nem álmodom.”
- Bújj már elő, elég volt a játékból! – kiáltotta mérgesen.
Ekkor feltámadt a szél egy kissé és hevesen végig söpört a Kerek erdő lomkoronái között.
- Énigazánnemjátszom – hadarta valaki szélsebesen, szinte érthetetlen gyorsasággal. – éncsakszomorkodom. – Aztán a hirtelen kerekedett fuvallat elrepült és szélcsend lett.
- Ééén csaaaaak, el szeretnéééééék uuuuutazniiii miindennnhovvá – jött dadogva a további magyarázat.
A vándor álmélkodva a fejére csapott. „Hiszen ez a fa tud beszélni a leveleivel. Egy beszélő fa. Ha nagyon erősen fúj a szél, hadar, ha szélcsend van, dadog, egyébként pedig érhető emberi nyelven beszél. Hijnye ilyet még Istenemre mondom, nem láttam, pedig beutaztam már a félvilágot. Még ilyet, de aztán elmesélte szépen sorjában, hogy is bánt el a félelmetes Üvegszemű Lajossal a déli kalóztengeren, és még sok más érdekes történetet is mesélt.
Gyorsan híre ment, hogy a Kerekerdő legmagasabb fája emberi hangon képes zizegtetni a leveleit a szél segítségével. „Na de aztán vigyázzatok, mert ha szélcsend van órákig is eltarthat, mire felteszi a kérdéseit, ha meg zúg a szél, úgy elkezd hadarni, hogy ember legyen a talpán, aki tudja követni!”
A vándorlegények nagyon megszerették a Beszélőfát, mert szívesen hallgatta az érdekesebbnél érdekesebb történeteket és még árnyékot is adott. Ha tehették mindig útjukba ejtették és nem sajnálták az időt egy kis csevegésre. A faluból még a szigorú Tanító bácsi is gyakran meglátogatta a nebulókkal, hogy részt vehessen néha az órákon.
Ahogy azonban közeledett a tél úgy lett szótlanabb, hiszen hullani kezdtek a levelei, de ahogy közeledett a rügyfakadás majd kibújt örömében a törzséből. „Bárcsak örökzöld lehetnék, akkor egész évben beszélgethetnék a vándorlegényekkel és a gyerekekkel.” - sóhajtozott olykor-olykor.
A Beszélőfa boldogságát azonban semmi sem árnyékolta be, mert gyerekkori álma vált valóra, hiszen a vándorlegények történetein keresztül megismerte az egész világot, pedig egy pillanatra sem hagyta el szülőhelyét, a Kerekerdőt.
Történt egyszer, sok-sok évre rá, hogy egy kisgyereksírásra lett figyelmes. Körbe nézett és látja ám, hogy nem messze tőle egy kisgyermek eltévedt az erdőben és keservesen sír. „Segítenem kell szegénykén! Mindjárt leszáll az éj, hideg lesz, még megfagy szegény lelkem, és a farkasok is napnyugta után indulnak prédára vadászni. – rémült meg a Beszélőfa – Jaj mit is tegyek, mit is tegyek?”
A kisgyermeket közben már az egész falu kereste mind hiába.
Hát ahogy így gondolkodott, sopánkodott és izgett-mozgott a gyökerei meglazultak, szinte elengedték a talajt és a Beszélőfa imbolyogni kezdett. „Megvan! Olyan magas vagyok, ha szépen eldőlők, hát elérek a faluig és majd a törzsem irányt mutat neki.
Így is lett. Dülöngélt, nyújtózkodott, imbolygott egyet-kettőt jobbra, hármat-négyet balra és szépen nem messze az eltévedt kisgyerektől kidőlt, éppen úgy ahogy eltervezte.
- Gyere pici, hazavezetlek – suttogta felé erőtlenül, mert nem tudni miért úgy érezte, hogy szinte minden erő elszállt a törzséből. – Csak kövesd a törzsemet és mire a végére érsz pontosan a templom térre lyukadsz ki. Onnét már könnyen hazatalálsz.
A kisgyermek egyből abbahagyta a sírást. Felpattant a Beszélőfa törzsére és kicsit még ugyan szipogva, de egyre vidámabban elindult a törzsén a falu irányába, éppen úgy ahogy a Beszélőfa tanácsolta neki. Kisvártatva ki is lyukadt a falu templomterére. Akkorra, már a falu apraja nagyja ott tolongott a kerekerdő legmagasabb fájának lombkoronája körül.
„Még tiszta szerencse, hogy nem volt itt senki, amikor kidőlt, háthiszen a fél falut összenyomta volna.” – mondja a molnár. Bizony bizony hümmögött a bíró, de mitől dőlt ez így ki, hiszen nem is volt vihar? Biztosan nagyon öreg volt már – mondják a többiek. Igen ám hümmög tovább a bíró, de nem tűnik még korhadnak.
A kisgyermek még olyan apró volt, hogy nem tudott beszélni, így nem tudta elmesélni a felnőtteknek, hogy bizony a Beszélőfa mentette meg az életét.
Így történt, hogy a Beszélőfa egy másik régi álma is teljesült. Mégis megpillantotta a szélkakast, aminek oly sokáig csak a taraját láthatta.
Milan I. Steiner
