Dráma
SZEREPLŐK
NOÉ
ÍRÓ
ISTEN
ÖRDÖG
ÁDÁM
ÉVA
LARRY HIT
MÓZES
JÚDÁS
ÁVRAHÁM
FARKAS
OROSZLÁN
MENGELE
Szellemek, férfiak, nők, gyermekek
Egyebek
ELSŐ FELVONÁS
1 SZÍN
Noé falujában vagyunk. Noé halász éppen hálóját foltozza. Napnyugta van.
NOÉ: Hallak, de nem látlak! Reszketek, ám nem félek! Tudom, hogy élek,
De olykor nem érzem. Az elmúlás közel? A kezdet, s vég most egyesül?
Az elzárt idő, mi fogatlan s hajatlan ím itt elindult s megtestesül?
ISTEN: Ó Noé, választásom rád ezért esett.
Szemed éles, bátor! Kinyílt virág lelked!
Látád az elmúlást, s annak Anyját, a születést is egyben.
Mint kisgyermek.. lelked belém csimpaszkodik. Szeretlek!
Létem, karcom értelme te vagy, a legönállóbb, a legokosabb!
Képmásom sokszorosa!
NOÉ: Bárcsak én is szerethetnélek, de nem tudom ki vagy, s mire törsz?
Halálra vagy maradék éltemre, vagy mohón mindkettőre?
ISTEN: Mindkettőre! A jónak életet ajánlok, a gonosznak halált!
Halld Föld! Halld Emberem! Halld rettegett imám!
Az ember világmindensége gonosz!
Velejéig rothadt odvas korhadt gyomra
Felfalt, elnyelt mindent, mit én akarva megalkottam;
Embertelen gaz, s emberi gazság földemet kikezdte,
Ám pusztítani mi végre, ha pusztul a mű is, s ki ihlette?
Te Jó vagy, így neked megbocsátok! Igaz vagy,
Ezért a varázsigét füledbe súgom: Bár-ka. Bár-ka…
NOÉ: Te az én Istenem vagy most már látom,
Életem, ha múlik, te kíséred, ha megáll, ott vagy te is,
S ha vége, minden emberért egy jajszót hallatsz: Eli, Eli.[1]
Minden hajnalon unos-untalan olykor untig elég,
Születünk szabadnak, s epekszünk segítő rabságért!
Teremtő erőt kínálsz? Miért? Uram vagy, ki parancsol.
S én Jó?
Csak ember ki földre néz, míg föl imádkozik,
Ember ki földbe vész, mégis örökkön hálálkodik.
ISTEN: Jó vagy, mert jó volt a cél!
Vannak gyarlók, mert gyakran fáj a lét!
Teremtettem mindent mit menny kívánhat,
Teremtek most Teremtő Embert - isteni alázat!
Ó Noé, Ó igaz Emberem:
Teremtő erődet, ím hát felszentelem.
Dörgedelmem hatalmas, lángja pernyét sem kímél.
Halld Emberem, Halld Istened, Halld mennyei igém!
Elpusztítom a földet, embert és állatot,
Teremtésem e földön véget ér,
Teremtésem általad tán révbe ér.
Ó Noé!
Ments jóságot, s mit szíved jónak lát,
Kevesebb Istent immáron, hogy legyen emberibb világ!
Kiválasztott bíró címed! Kiválasztott Noé lehetsz,
S majdan kiválasztott nép, jobb mindenek felett!
Én a hóhér, saját alkotásom, napjaim hóhéra,
Ám halálra ítélt tömeget, te rendezed sorokba!
NOÉ: Ó ne, s ne én!
Se hóhér, se szolgája, se kiválasztott nép nem akarok lenni!
Egyszerű életnek egyszerű halásza, egyszerű életnek egyszerű halála,
Ez minden, mire vágyom, lészen ez kiválasztott álmom!
ISTEN: Akkor meghalsz s minden, mi valaha létezett veled pusztul!
Álmodni nem fogsz többet egyszerű életről,
S nem lesz élet, mi megálmodhatna téged!
NOÉ: Ó Uram, te zsarolsz! Választást nem hagysz nekem!
Legyek Isten hóhérja, vagy múlt nélküli, temetetlen tömeg?!
ISTEN: Döntésem végleges!
Özönvíz zúdul e földre, mely minden élőt
Elpusztít, és minden holtat örökre hullává gyaláz!
A rosszat kiirtom szövetkezve veled,
A bizonyosság, a folytonosság, az emberiség kismegszakítója, te magad lehetsz!
NOÉ: Kismegszakító? Nem értem! Szavaid kelések!
Értelmetlenek, mint az újszülött könnytelen sírása,
Ó Uram, nem vagyok méltó világmegváltására!
E világ is sok, nem kell a megváltott világ!
ISTEN: Ó Noé! Ó ember!
Értelmedet még a múlt táplálja, jelened puszta óhaj, csak rövid sóhaj,
Lenge - vihartól elcsavargott - felfuvalkodott fuvallat.
A jövő láthatatlan, csenevész, emberi szemnek ködbe vész,
S a kismegszakító rajza? Épp ma táncolja egy méhraj,
Mit egy medve felajzva űzi, hajtja, hogy időben érjen
- Heuréka! - az emberi agyba, kismegszakító képében.
NOÉ: Az emberiség, ím megmarad?
ISTEN: Ha kimész halászni vajh biztos-é
Végzetük a halaknak, s vacsorádnak?
Erőd porszemnyi, s e porszem hajtja a forgatott létet,
S ha elfáradt, bekapcsolja a féket.
Ez minden erőd, minden tudásod, ám önzetlen jóságod
Porból hegyet emelhet, melynek tetején megnyugvást lelhet.
NOÉ: Ó Uram, Ó Parancsolóm, dörgő égi fejedelem
Mit cselekedjek hát, hol a határ?
Hol leszel Te, s hol teremtésem?
A sötét ég elállja utam, szemem csapdába vergődik.
Csalafinta tánc, vakrajzolat, hulló-holt csillagok.
Nyisd fel szemem, adj utat, végtelen világot!
ISTEN: Cselekedj jót! Légy Noé, minek teremtettelek!
Az Édenkertet, e cseppnyi hajót újfent néked adom,
Mit kérek tőled ember?!
Embert! Évát és Ádámot!
Építs bárkát! Tereld be lényeid!
A miért tiéd, a válasz viszont! Enyém az özön s a hagyott piszok!
Teremthetsz a készből kezdetleges véget, s a véges kezdetet!
A semmi tudományát azonban nem adom kezedbe!
NOÉ: Ó bár mindent értenék, minden szabályt!
ISTEN: A szabály te magad vagy! Tetted hívja életre világom!
Lépéseket irányba állítottam, száma számtalan, ne térj le róla!
NOÉ: S ha le is térnék, mit találnék világodon kívül?
ISTEN: Az ösvény szélessége tiéd, ám hossza enyém…
Légy bölcs, érezd végtelen fennhéjázó elméd,
S légy bölcs, hallani vágtázó időd keservét!
S ó ha letérnél? Ám legyen.
Harcolhatsz ellenem, hódíthatsz, ha értelmét leled!
Csak egyre vigyázz!
NOÉ: Hallgatlak, ó Uram.
ISTEN: Harmónia!
NOÉ: Nem értem a szót, nem értem rejtelmét. Fejtsd meg rejtjeled!
Szállj le hozzám a porba, s ne sújts! Emberi szavaid gyengéden nyújtsd!
ISTEN: A harmónia örök emberi érték, mely szellemedet nyugodni nem hagyja,
Ám emberi hörgésed, jól lakott oroszlán dorombolásává tompítja.
A harmónia az oroszlán karma s a megrágott húscafat,
Ez téged megöl, az, ha akarom jól lakat!
Ím hát kezedben a kulcs s az isteni lakat!
Két a halmaz, egy a metszet!
Te és Én, Én és Te. Kavargó, szárnyaló szentek!
Egyben a kérdés csak az, hogy te minek éled s véled?
Élet, mely tart valahová, bár nincs értelme, de az nem túl zavaró,
(- Istenem egyszer meghalunk)
Vagy szentség, mely nem tart sehová, értelme sincs, de ha fázol lesz mindig takaró?
Ember emlékezz örökkön!
Hódításod, a tudás, mit szerzel erővel, pillanat alatt évül el, éhes
Száját - új válaszokra várva - sivítva nyitja, fogával véres folyót vájva…
Mint az oroszlán karom, mely gyengéden nyújtotta a préda testet,
De kibelez mindent, ha élete valamiben hiányt szenved!
Ember, s ó talán majd Emberiség!
A harmónia adomány, isteni kerítés, mely kecsesen nyújtózik világod peremén!
S ha a mérték nem elég, világom feléled?
Pusztító erőm, isteni dühöm, újfent feléled!
Noé, barátom!
A harmónia én és te vagyunk! Te és Én. Egy! Nem Mi!
Soha, soha nem mi!!!
Az áram, az energia, a hatalom magam, te, ki megszakíthatod,
S újra én, ki, ha a teremtés úgy kívánja, villámmal sújthatok!
NOÉ: A vihart érzem, bár nem tudom, mi gerjeszti, s hová lész?
Szavaiddal így vagyok: Erő, mely földhöz szegez, félelmetes,
S ha elmúlt, mi marad? - Egy erőtlen emberhez méltó kérdés:
Emberi ösvényen járok-é, vagy isteni világban haldoklom épp’?
ISTEN: Belső hangod én magam vagyok, figyelj jól!
Ha kemény ösvényed, lépted ruganyos, sebességed gyors.
Ha puha homokban vánszorogsz sunnyadva, élted féltve,
Emberi világod határán, halálod kapujában, isteni portámra tévedtél.
Újfent, a harmónia tehát, mit tanítok néked, ösvényed szilárdsága.
Ha túl kemény, lábad megfájdul, ha túl puha, lassan haladsz. Újfent,
Ha túl kemény, futásra késztet, hamar fáradsz, élted zihál, satnyul,
Ha túl puha, mély nyomot hagysz, utódod menete végzetesen lassul.
Újfent és újfent. Végtelennyi, mint a csillagok.
NOÉ: Ó Uram mindenható Isten!
Leborulok, követlek s az ösvényt, mit adtál, megvédem!
ANGYALOK:
Volt Istennek Édenkertje, mely óvott, védett, mézédes angyali illattal
Emberi ösvény az immár, kopár, szikkadt, szagtalan, ám határtalan!
ISTEN: Ó Noé, ó ember! Ó drága teremtményem, legszebb, legigazabb mindenek között!
Óvd szavaim, halld Istened!
Ha kopik képzetem, vagy szomjazva innád imám, nézz az égre, s fürkéssz!
Minden csillag egy betű, milliárdszor végtelen, de belőle egy az igaz szó, mit kirakhatsz,
Elohim[2], Alah, Isten,
S te, ki ebbe az örökségbe, örökkön örökké, bele születsz!
Noé, a te Istened vagyok, „vagyok, aki vagyok”!
Ha te, a kiválasztott, jóságos Noé, hagyod.
Isten eltűnik
NOÉ: Kiválasztott vagyok, ki maga is kiválaszt?
Duplán bűnös, vagy egyszeres? Vagy csak a felmentő sereg?
A föld gonosz, ezt én is jól tudom! De vajh van-e akkora bűn:
Lakolni érte tartozik esetlen, ember, állat, gyenge,
S poronty ki bőszen bár, de csak egyszer lélegzett?
S vajh mi végre folyó, mely folyik, de nem tudom hová,
Torkolat poklot, ó Uram, vagy mennyországot talál?
S mivé lesz jóságom, ha halál táplálja,
Mivé lesz erdő, mező, ha gyilkos plántálta,
S mivé lesz asszonyi emlő, száradt csecs, halott csecsemő, s elhagyott temető?
Gyalázat vagy alázat?
Az első Igaz emberhez méltó kérdés!
Válassz!!!
Ám a választ, a teremtés zaját át nem írhatom!
Semmim van és semmi vagyok. Ám semmi nem múlik el nyomtalan!
Ó egek, szellemek, szenvedek! Lelkem özönvízben fuldokol!
JÓSÁG SZELLEME:
Noé, én veled vagyok jó és örök. Egyedül gyenge,
Mint test szellem nélkül, mint orkán levegő nélkül, mint halál élet nélkül.
De veled kéz a kézben: tűz, láng, hamu, pernye. Örökkön száguldó fény!
Baruch ata adonaj elohénu melech ha olam![3]
NOÉ:
Jóságnak Szelleme, hang a hangtalan, s hasztalan küzdelem közepette.
Miért vagy, s miért velem? Hol voltál eleddig, hogy nem láttalak?
Most jelensz, de múlt s jövő ígérete, ha akarom, lehetsz?
JÓSÁG SZELLEME:
Létem létedhez kötődik.
Halálom tiéd, ám benned újjá éledek, ha feltámadni vágysz!
Akard jóságod, s nem mint hűsítő záport , ám növényi erőt,
Mely tavasztól őszig dolgozik, és szunnyad, ha kell, erőt gyűjt, Itt-ott teremtést foltoz!
A jóság nem mennyiség, mit lemérhetsz, s ha nehéz, büszkén mutatod tele tömött zsákjaid!
A jóság egy parány arány, aranynyi csillogás, mely arasznyi jövőt terem!
NOÉ:
Nem értek mindent, csak ember vagyok. A tudás almáját ízlelnem volt szabad.
Horog most számba váj, vajúdom folyton, fojtón,
S a zsinór végén erőskezű, száraz halál trónol!
JÓSÁG SZELLEME:
Noé, vedd válladra az emberi teremtés súlyát.
Nyílj meg nekem! Élted az enyém, s viszont!
Szellemed, élted, gondolatod a jóság körül forog,
Mint ahogy a kékes Föld, a Nap körül robog.
Jóság szelleme el
NOÉ:
Ó Uram! Parancsolóm! Istenem!
Ember vagyok, de nem tudom, saját jelentésem, mit takar,
Ha fellebben a fátyol, ki ijed meg jobban, én, vagy ki így akart?
Ó magasságos egek!
Legyek gyilkos s által teremtés koronája?
Vagy végítélet s által teremtés hullaháza?
ÉVA:
Noé cselekedj!
NOÉ:
Ki vagy, ki életembe lépsz, és tanácsot adsz kérdezetlen?
ÉVA:
A világ úrnője egykoron, élteknek Ősanyja,
Ám aztán csak űzött vad, világi és szabad!
Ím halld hát dalom Noé
Dal a jövőből elibéd!
Születnék születnék mert kell egy kis Én!
Szeretnék szeretnék mert kell egy kis Lény!
Vigyáznék, hogy szülessen szerelem!
Szerelem szülje meg kicsiny kisdedem!
Születnék születnék, mert kell egy kis Én!
Szeretnék szeretnék, mert kell egy kis Lény!
Örömmel ölelném az aprót ki sír!
Ölemben apróság ki boldogan ring!
Születnék születnék mert kell egy kis Én!
Szeretnék szeretnék mert kell egy kis Lény!
Halnék én halnék, ha adsz egy kis helyet,
De nem ám más, csak magam helyett!
Születnék születnék mert kell egy kis Én!
Szeretnék szeretnék mert kell egy kis Lény!
Anyácska, Anyácska örökkön szeretlek!
Akár még így is hogy meg sem születtem!
Születnék születnék mert kell egy kis Én!
Szeretnék szeretnék mert kell egy kis Lény!
Vigyáznék, hogy szülessen szerelem!
Szerelem szülje meg kicsiny kisdedem!
NOÉ:
Kis nyafka kórus! Hallád Istenünk!
Egyik kezem életbe mutat, a másik a halálba utat!
ÉVA:
Ó Noé, volt, hogy örök életre vágytam,
De csak Ádám szerelmét akartam rabszolgának.
Nélküle üres az élet, mint a kiszáradt folyómeder…
NOÉ:
Én az örök élet folytonosságán elmélkedem.
ÉVA:
Mi kiűzettünk a paradicsomból, te visszatérhetsz.
Én halni akartam, te élni elhajózhatsz.
Hagyd az előt s véget!
Keress élőt és létet!
Ó Noé, ne keresd a halált!
NOÉ:
Hol nincs halál nincs születés,
Hol nincs születés nincsen élet
Hol nincs élet nincs enyészet!
ÉVA:
Születni annyit tesz, kinyitod szemed, s rácsodálkozol mindenre.
Szemed, s csodálkozásod öröktől fogva létezik, a különbség egy szempillantás.
Nyitva élsz. Zárva halsz, de mit látsz, öröktől él, s az a lényeg.
Ne azon elmélkedj, hogy olykor pislogni vagy képes,
Azon, hogy mi pislogásra késztet, nem más, mint élted!
NOÉ:
Próbálom követni szavaid kanyargós rohanását, de elveszni
Látszik szemem elől, s nem tudom, hol keressem. Mint a villám,
A fény eljut hozzám, ám lerajzolni furcsa vonaglását, nem bírom.
ÉVA:
Az élet öl, de halál a méreg!
Az élet pusztítja a halált,
A halál mérgezi az életet.
Az élet csak egyszer öl,
S megnyílik alant a halotti rög,
S egy cellába kerül test, s föld.
A választás most a tiéd!
A múlt életért kísért!
Éva el
NOÉ: Az élettel foglalkozzam? Csak a széppel és jóval?
Kezdjem, s hagyjam a véget másnak?
Ó értelem, érts meg!
A jóság nem tud háborúzni, csak sebeket kötözni, s temetni!
A jóság nem épít, nem rombol, nem szül nem hal,
A jóság csak szeret minden emberi színt, minden emberi zajt
Minden emberi sóhajt, emberi csendet és gyermeki kacajt.
E feladat nem az enyém! Alkalmas nem vagyok!
Hajót építeni, temetetlen hullákat hagyni, múltat elhagyni, ingatag jövőért, nem fogok!
ÁDÁM:
Ember! Ember vagy, ki alkothat!
Teremteni nincs képességed, de válogathatsz a készből!
A teremtés, ha akarod valóban terem, hozzáadnod nem, de elvenned lehet!
Jut is, marad is. Képedre alkothatsz világot, különbség tán csak édenkertnyi:
Elveszel könnyezve, s könnyen adsz,
Mit elvettél, örökre elvetél,
Mit adsz, rügybe fakadt remény!
Láss hát Noé, én Ádám felnyitom szemed!
Világod háborúban áll, ám neked még oldalad sincs, hová állj!
Tereket látsz, szögeket, éleket, de a Semmi, mit Isten hagy – ha rossz helyre állsz -
Lesz a szívekben késdöfés, rajta ujjnyomat tiéd: Hóhér Noé!
És mégis jobb, ha maradsz gyilkos, de a markolat, s a fegyver is övé,
Te bűnös, ki hagyott őrjöngve halni, egyben tanú, ki megbánta tettét!
NOÉ:
Tanú? Kinek s ki ellen?
ÁDÁM:
Tanú az Emberiségnek! Tanú Istennek! Tanú mindenkinek! Tanú a Cadikoknak![4]
S a vádbeszéd bejárja a földet, míg a világ világ!
Legyen a süvöltő, vijjogó szélnek neve:
Noé cinkosan ölt, de tette emberi, hisz világot mentő keze, de lelke véres, kesergő, nyüszítő, esdeklő, megfoghatatlan szellemi!
Ó Noé, legyen csak egy napsugár, mely a föld s nap között poroszkál:
Remete szerelem: nincs senkid, de azt a valakit örökké keresed.
Jajongd a világnak az Újvilág himnuszát:
Ember, neked öltem, ajándékom a világ!
Mocsár az élet! Lehúz, nincs hullám!
Ám a hullák vére felhajt, sóhajuk szelet ád,
Áldd meg Uram! Áldd meg Uram, Noé bárkáját!
Ó Noé, a Földnek dicső Újembert teremthetsz,
Melybe új Istent nem, de új imákat szerezhetsz!
NOÉ:
Föld[5], Ádám, újfent leborulok!
Ím hát teremtőm által teremtek:
Emberi mércét, emberi léptéket, és Istenünk képére, saját képünket!
Formálhatok, költhetek! A teremtés hatodik napjából, ha kell, én Noé, elveszek!
ELVESZEJTEK!
ÁDÁM:
S a harmadik az állat,
Ki neked kél és él.
Étket ad és étket kér
Az állat a távoli rokon,
Ki itt-ott külön utakon kódorog?
NOÉ:
Véges a hely, ki fontosabb ember vagy állat?
Hogy mérjek, ha nincs mérce, de egyet jól tudok:
Él az állat, s nem újít semmit, tudást hozzá nem ad,
De, ha léte úgy kívánja, kipusztul egy villanás alatt.
Félre áll, ha a föld kíván! Nekik a föld, mint nekünk az állatok!
Sok ember, kevés állat, s viszont. Mi a fontosabb?
Jól tudom, emberi élet állat nélkül, mint virágok pora méhek nélkül, mint zümmögésük méz nélkül, mint méz medve nélkül, mint medve erdő nélkül, mint erdő ember nélkül, mint férfi nő nélkül, s gyermek anyja nélkül.
Állati szeretet, embernyi szerelem, isteni eredet...
Ádám mit tegyek?
Mentés vagy mentség?
ÁDÁM:
Ezt nem tudom. Éltemnek egy állat jutott. Ő megcsalt,
Félrevezetett, Éden kerttel tűnt el. Marása, s hiánya is fájó seb.
Noé, a döntés tiéd!
Múlt, helyére visszatér!
Ádám el
FARKAS:
Noé, fajtám vidd magaddal, mert szükségemet leled,
Ha az emberi iszonyat jeges áradása átszeli tengeredet!
Bár aszott emberi húsokat, szíveket szétmarcangolok,
Jóllakott leheletem feléleszt, maradékban emberi szív dobog.
NOÉ: Rád nincs szükségem, ki éltünkre törsz, ki ölés nélkül nem tudsz élni,
Még gyatrán be is vallod, ösztönöd vállalod.
Ölsz, s másnak példát mutatsz, de nem hallottam soha imád:
Kioltottam egy életet, s íze örökre nyelvembe mart,
Préda állatról nevezem el minden egyes ízlelőbimbómat.
FARKAS:
Drága barátom Noé!
Nem ok nélkül ölök!
Ha nem vadászok, saját magam,
S kölykeim életére török.
S vajh te ne tudnád az örök kérdést: mi kell az élethez?
Étek, melyet ki így ki úgy megszerez, vagy gyomor ki bírja az életet, vagy semmi, mert a játék, bár mi vagyunk, de a győztesnek járó díjat, Ő soha nem osztja ki!
NOÉ: Zagyvaságod nem érdekel! Döntésem végleges!
Ragadozó állatokat nem akarok!
Halld válaszom: özönvíz lesz farkasotok!
FARKAS:
Szelídíts meg örök barátnak!
Ha jó vagy hozzám, én még jobb leszek,
Ha egyedül vagy én játszom veled,
S ha szomorú lennél, leszek bohóc a halál torkában,
Mert annál nincs, ki szomorúbb, kezében egy tortával!
Ha nem süt a nap, fényed leszek, hidegben napsugár,
S ha választanom kéne köztünk, százszor inkább halál!
NOÉ:
Vesződni nem fogok veled! Szelídíteni? Minek?
Hagylak veszni!
Az emberiség első, utána minden másodlagos,
Utolsó a sorban, te vagy Farkas, s a vadállatok!
FARKAS:
Noé, várj! Ne hamarkodd el döntésed! Szállj magadba, keress kétséget!
FARKAS KÓRUS:
A kétség egy igaz érték, hogy szemmel láss, s ne verj!
A kétség a mennyei kékség, letisztítja a formát és eszed!
A kétség nyüszít és vonyít, nem tiszta hang, hol a szólam?
Ám kétség nélkül Te Noé nem vagy ember csak porhany!
FARKAS:
Nyüszítek, hogy értsd van mit nem tudsz s e tudás jól jöhet még!
Halld hát mesém mely jövőbe vész, jövőben elveszejt!
Emberi irgalomra veszlek, én a Farkas mert szeretlek!
Noé ne vaksin nézz! Szemed merve mereszd!
Magadba láss, hogy megértsd az állati imát:
Csak mi, állatok vagyunk képesek önzetlenül adni!
Csak mi, állatok nem kérünk vissza semmit!
Ember, ha ad, kétszer ad, egyszer oda, s másszor visszavárja azt!
NOÉ:
Isten a szemem, ő lát, s én őt követem.
FARKAS:
Világod pusztítja el Istened. Vak világtalan Ember!
Veszett farkas Ő, ki szeretni nem, csak viszontszeretni képes,
Kinek játéka a minden felett rendelkező természeti erő, s ha nincs természet,
Hát marad az erő! Nem a nyers hús, belátom!
A mindent elsöprő, természetfeletti nyers erő!
NOÉ:
Galád, hazug istenkáromló!
Isten tud szeretni, hisz eleddig élni hagyott!
Ő szeret minket, hisz új Édenkertet adott…
Halld emberi igém Farkas:
Ki fogával s gyomrával vért és húst érez,
Szívével
élőhullákra fog vadászni egész éltében!
FARKAS:
Nem vétkezel csak hibázol…
FARKASOK KÓRUSA:
Leszel még teli hasú Ordas! Leszel elhízott Oroszlán!
És mindenek felett,
Hajbókló igéddel, szerető Isteneddel leszel gyilkos ember, özönvíz után!
Farkas el.
NOÉ:
Életem megváltozott. Kis falumban nyugodt volt minden.
Életem nőtt, mint elvetett kalász, s meghajlott, ha sok volt a bú, s az éh.
De bú, öröm egyszerű volt, érthető, felvenni nehéz, de háton cipelhető.
Életem apámtól tanultam, s ő az övétől.
Apró-cseprő lépések millió száma,
Marathón a kezdetektől, a biztos elmúlásba.
Cél: sosem gyorsan lefutni a távot, hittel élni, s mindig egyet előre lépni.
Rövid múlt, rövid jövő, érthető jelen, a világ isteni hossza ezt jelenti nekem.
Feladatom napi száma, s halak, miket fognom kellett,
Számok, melyekkel, nyugodt lelkiismerettel számoltam el.
Ó mit tegyek?
LARRY HIT:
Noé uram, halottam, búslakodsz. Orcád keservesen rángatózott,
Mintha vad hal akadt volna horgodra. Kezed hol megfeszült, hol elernyedt.
Engedd, hogy segítsek! Mi bánt?
NOÉ:
Mit tudsz te, Larry Hit, falu koldusa, az életről? Segíteni nem tudhatsz nekem!
A hal, a horog még hagyján, ám a víz, melyben halászok, s mind felett a gyilkos hullám!
LARRY HIT:
Tudok! Higgy bennem! Életszeretetre van szükséged, és azt csak én adhatok!
Nincs senkim, így tele zsákom, nem pazaroltam eleddig semmit, ha kell, adok,
S nem kérek vissza semmit, zsákom könnyűsége lesz neked, pazar ajándékom.
A koldus annyit cipel, mire szüksége van. Kis csillag.
Ha szükséget lel, nem világít, nem láthatod, elmúlik, kihamvad.
Ha többet rejt, s habzsol, fénye gyorsan útjára kél, hamar ellobban.
Ám, ha kap, oszt szoroz, szeretve gazdálkodik, zsákja, mit hord, változik,
Mint az emberi lélek, mi életünk nyomasztja, ha többet gyömöszölünk belé, mint akarja,
S kellemesen cirógatja belülről szíved, ha polcokkal nem tömöd tele lelked.
Én Larry Hit, a koldus, hirdetem néked Noé!
Lelked ne legyen raktár! Legyen éhezőknek magtár, szenvedőknek oltár!
Haldoklóknak sellők által díszített friss csermelynek tűnő holtág!
NOÉ:
Szavaid életet lehelnek belém. Ajándékod erőt ad, izmom feszül.
Larry Hit, megérezted, hiányt miben szenvedek,
S ez jel, mellyel talán horgonyt szedhetek.
Légy hát segítőm, első újszövetségem!
Légy az újvilág első jója,
Légy jóságom szószólója!
Halld Larry Hit Istenünk parancsát, zengő szózatát, mennydörgő végzetét!
Özönvíz zúdul az Emberre, ki galádul becsapta, elárulta,
Ám egyedül élni nem akar, imátlan csendben, elárvultan!
Ad vezért! Ő a Kiválasztott! Bárkát, mely kiválasztott népet ad!
S ad halált, mely szintén választ, de a miértekre, mértékekre nem ad választ!
Döntenem kell, ki meneküljön, ki özönvízben őrjöngve elmerüljön,
LARRY HIT:
Ím a haszontalan koldus hasznossá válik! Hozsanna néked Sors! Noé!
Magának: Minden megvető köpet arcomon, emberek, ezreit érzi most markomon!
Családi meleg, éltemben épphogy Egy jégcsapot olvasztott,
Abban az egy piciny tócsában az emberiséget, - BOSSZÚBÓL- ha kell, megfojtom!
Vackomon asszony, s szerelem sohasem hált,
Vackomat eldobom, szerelmem lángoljon, s vele együtt a Világ!
Add kezembe az embert, hogy saját képemre gyúrjam,
Ha kell erővel, ha kell fondorlattal, ha kell, harcra kélek a pokollal!
Adjatok nekem új Bibliát, s benne Larry Hitet a koldust, az új Messiást!
Larry Hit el, Noé még mindig magában tanakodik.
NOÉ:
Megépítem Bárkám… Megmentem embereim…
Anya nem lehetek, de lehelni egy születő világba, életet lehelhetek…
ÍRÓ:
Nagyból elvenni a kicsit, hogy a nagy még nagy maradjon, de a kicsi elenyésszen?
Noé uram, a mi világunkban ezt hívják az okosok rasszista eszmének!
NOÉ:
Ki vagy, ki tudod a nevem és nyelvem, mégis furcsa gagyogásnak tűnik
Minden, mi szádat elhagyja. Félek!
ÍRÓ:
Ne félj! Én író vagyok. Egyfajta jövő, mely hol megy, hol jő,
S mely neked köszön: Noé uram, engedd meg: mindent köszönök!
Veled megyek bárkádra, hogy tetteid híven megörökítsem,
Hogy az emberek megtudják, mily ingatag bölcsőben születettek!
Halhatatlanná is teszlek, emberi kerettel! Sírodon örök betűk, s szavak.
Nem kopnak, koszorúd nem hervad, mert, bár
Sírodon emberi könnyek, feltörlik majdan emberi könyvek.
Az első hős, a vándor, az emberi szárnyalás!
Eszme vagy, ki örökké keres, s mindig talál!
Ha kell világot, ha kell embert, s nem veted meg
A mindenható földöntúli Eget, s Urát, ki lejő hozzád.
S kötélen vezet, bárka rajta, s élet, mely bátran ölt,
S ha szükség szűk, ördögi, ha kell isteni arcot ölt.
Illúziód leszek! Kép! Nem emberi, nem isteni! Nem teremthető!
Kép, mely tán megfesthető!
Sötét barlang, préda állat, ősember, egy színes rajz.
NOÉ:
Szavaid ereje hatalmas érzem, akadály számodra mi lehet?
S az a szó, mivel illettél – rasszizmus –, az vajon mi rejthet?
ÍRÓ:
Gördíteni akadályt nem tudsz, hisz a jelen nem tud jövőt hadra hívni!
A jövő, ha a bátor tetemre hívja azt, s ha gyenge, megnyesett lelkét a múlt elragadja!
Akkor az idő megáll, körülnéz, gondolatlan, várja, hogy jöjjön egy bárka, vagy horog,
Mely eltaszítja, löki, húzza tán? Akarja!
Ám a vég ugyanaz, az idő magát méri,
Magának való, csak magát félti, s magát szűken méri!
S a szó, mit kérdeztél, egyszerű, s annyit tesz: nem látod a részt, csak az egészt!
Kiválasztasz, s az űrt nem hagyod; erővel töltöd fel.
Ím hát, a rasszizmus:
A farkas hagyta vákuumba, növényevő állataidat tereled!
NOÉ:
Mit tehetnék, Bárkám a Menny, éltem a Pokol!
Válassz hát te, ha oly’ okosnak gondolod magad!
Ám nézz oda, hol fekete az ég, s hol a földel egyesül:
A Kiválasztás tombol! Közeleg a féktelen özön!
Vonyít az emberi választás, az állati ösztön!
ÍRÓ:
Jól látod, hogy állati sorból nőttünk, első emlékünk is állati.
Verseny, hogy oda érj, megérintsd, megragadd, megízleld,
Sírva, jajongva, mert félsz, hogy életnyi idődet lekésed.
Félelmed állati ösztön, mert első a mélyvíz,
S csak utána jön szeretet, tanítás és a szép is.
Ám ha kell hagyd az űrt, de hagyd az erőt is! Szabad üresség!
Elmélkedem magamban:
Rész és egész baráti harca, így alakul ki a világ emberi arca!
NOÉ:
Mégis mit kívánsz? Egyszerű halász vagyok, ki a világról nem sokat tud.
Szemem éles, látom a messzit, látom vonalát, de nem tudok róla semmit.
Elvágyni, hogy megértsem, sose akartam, mert onnan visszajönni ki tudhat.
Történelmem nincs, múltam homályos, el-eltűnő, mint egy kiszáradt folyam.
Én csak jó vagyok. Jó, minden nélkül. Sötétben is sejlő jó.
ÍRÓ:
Sejlő jó. Jó sellő! Kezdetnek nem is rossz. Jóságod segítőkész, nem öncélú.
Látható, míg Istenünk nem jelent, jóságod maga volt a jóízű jelen.
Ez igaz jel, mert jóságodnak nincs raktára.
Kósza gondolatom, ha leszáll, s mondhatom, te nem mondtad magadnak azt soha:
JÓT adok el nekik drágán, és olcsón AZT veszem vissza majd!
Nagyra vagyunk hivatottak, meglásd Noé!
Te hozod szeretett Istened és mennyei hadát,
Én megkomponálom néktek a csata dalát!
Hajrá Noé, előre még tovább
Rettegj Ellen ha jő az Igazság!
Hajrá Noé előre még tovább
Miénk a Ma az igaz Újvilág!
NOÉ:
Elég!
Én nem vagyok nagy dolgokra hivatott. Isten, bár hívott, nem érzem, hogy
Éltem is tenné, s mi hívság nem tudom!
Csöppnyi életem, irdatlan Isten – egyik oldalon;
Kiválasztott lelkek, s tajtékban hullák – a másikon.
S ó további rengeteg Isten, kik fenyegetnek untalan.
Tűz, Víz, Nap, Villám, Dörgés!
Életem e földön másról sem szól:
Kerüld ki, s ha már fel buktál,
Engesztelésül, hisz ők nyelvet nem beszélnek,
Emlékül is, hogy többet rá ne fázz.
Emelj oltárt, emelj oltárt, emelj oltárt!
ÍRÓ:
Értelek, csak ne csatázz! A választás nehéz, de hagyd a fegyvert, az erőt!
Harcban magad elemével – jóságoddal - lehetsz nyerő!
Dönts hát, kit viszel bárkádra, hisz helyetted elvégezni, nem fogja senki,
De konokul emlékezz, a rosszat, a gonoszt, nem te hagytad megszületni!
NOÉ:
Beszéded zavart kelt elmémben, s át nem látok rajtad.
Nem érzem, mi célod, velem, s a világgal mit akarhatsz?
Mikor beszélsz, hol lengő, lelket adó fát látok, hol felperzselt pusztát,
Hol meg ide-oda vándorló porladó, kétszínű buckát.
Bizonyíts Író, vagy távozz, keres magadnak más világot!
ÍRÓ:
Noé indulatod érdekes, engem elvetsz
Ám Larry Hit szózatát szívedbe rejted.
Hol a kétség, hol az a két út
Mely a szívedből ki vagy befelé fut?
NOÉ:
Út nélkül szárnyalt, vér nélkül dobbantotta meg szívem…
Halálnélküli megnyugvás szállta meg testem…
Megölelt s aztán nem taszított…
Felemelt, nem föl, s nem mélybe…
S mégis szárnyaltam fel-le a messzeségben…
ÍRÓ:
Tégy belátásod szerint, de én veled maradok. Érted harcolok és jövőmért.
A jövő él, a múlt halott, s a jelen…? A jelen csak haldokol, tettért nem lakol.
Arra való a múlt, s jelen esetben, talán a jövő. Velem jössz, vagy haldokolsz tovább,
Nem mint ember, csak, mint egy éppen széttaposott bogár?
S ha vágysz élni, mint szakított virág? Színek, szagok s egyenes tartás!
Életed ilyen legyen, hisz a virág már nyeséskor halott,
De színe szaga, tartása sejteti, ő is ott ül a halotti toron.
NOÉ:
Furcsa egy szerzet vagy te író. Szavaid sokszor zötyögnek.
Minek írsz, ha olykor nem érti senki? Dőre munka, s termése semmi!
ÍRÓ:
Írni jó, még ha értelme csekély, s ha nem érted szavaim, nem zavar!
Gondold hát:
Ha dzsungelről mesélek néked, nem érdekel alant a rothadó avar,
S nem érdekel millió fa, s állatsereg!
Csak egy: ha e Szót – Dzsungel – a világon bárhol meghallod,
Úgy érezd, míg nem láttad, életed silány, kopár, satnya gyom!
Minden író, a SZÓT magának követeli, s sikítva, rikítva kérdezi:
Olvasóm, óhajod parancs: mely Világ portása akarsz lenni?
Ám ne feledd Noé:
Minél többet tudsz, jóságod annál több hibán érheted,
Mert a jóság bátor, nem kerülget, de ha gondolkozik egy akadálynál, elterülhet.
A tökéletes egyszerűség tán unalmas, könnyen felejthető,
De működőképes, s jövőnek könnyen megfejthető.
Ha nincs magyarázat, ha végképp semmi sem segít,
Hittel töltjük a vákuumot, s a hiány rögvest eltűnik.
Ez egy ócska régi trükk:
Horgodra nagy csali halat teszel, s ha nem harap rá semmi,
Akkor is azt mondád, aznap, mily nagy halat fogtál.
Egész napi tétlenség után, akár el is felejtheted, hogy ki csalt, mi csali hal!
A leltár te magad vagy!
NOÉ:
Ez is rasszizmus?
ÍRÓ:
Nem, Noé!
A hit, e kis trükk, nem rasszizmus, csak akkor válik azzá,
Ha vákuumodat más hitek kiebrudalásával tetted naggyá.
Indulj hát Noé!
Tekints az emberekre! Láss beléjük!
Légy csodás hamisgyöngy,
Mely szebb, mint az igaz, s tudja, piszok mit ér,
Ha az eredendő jó megsebzi, mikor hozzá ér!
Könny, gyöngy, kis piszok. Világ kicsiben a tengermélyén,
S te, Noé, ki leszállsz, s megragadod a földet, a tengelyénél!
NOÉ:
Harcra fel! Építsünk bárkát!
A választott emberiséget vezessük, s Istenünket, meg ne vessük!
2 SZÍN
A kikötőben vagyunk. Emberek kiabálnak, ordítoznak, nagy a felfordulás.
FÉRFI1: Hallottátok? Noé bárkát épít! Nem is akármilyet! Mérete óriás, de emberek építik. Halászni túl nagy, a világnak túl kicsi. De vajon miért teszi?
FÉRFI2: Láttam járni-kelni, s mondhatom, nagyon furcsán viselkedik.
Látható s láthatatlan, ember vagy állat, neki mindegy!
Mindenkivel vitatkozik, hadonászik, fel s lenéz, mint egy bolond, ki áron alul túl adott eszén! Szeme sárgás, hangja rekedt, tekintete eszelős, mint egy ember, ki messiás lesz reggel, ám Részeg halász estve, de holnap mi lesz, nem tudhatom, sem te, sem senki e világon.
FÉRFI1: De oly’ nagy hajót, mire szükség nincs, mi végre épít?
Bálnát horogra tenni, mint földdel locsolni a vizet!
Készül valamire, mi nekünk árthat, rosszat sejtek,
FÉRFI2: Lehet, hogy elhajózik messze. Földjét nem viheti, viszi hát pereputtyát, s barátait. FÉRFI3: Mégis furcsa. A csöndes Noé, csöndes életét pakolja, egy óriási zajos hajóra!
NŐ: Arra a hajóra 10 falu is felfér, 10 láb mélyen. Sőt emberek mellet még állatok.
Zajos minden, de az állatok csöndesek. Valamit megéreztek,
S az nem lehet jó, ha félelmükben még nyüszíteni sem mernek.
FÉRFI1: Szimatoljuk körbe, tudjuk meg, miben sántikál?
Ha ellenünk tör, öljük meg! Legyen első utasa a halál!
FÉRFI2: Úgy van, öljük meg!
NŐ: Ölni, csak ölni. Mást nem tudtok kiötölni? Rögtön pusztítsunk, törjünk, zúzzunk?
Más megoldásra gondoltok ti néha, ha megöljük, nem tudjuk meg, e bárka mire példa!
FÉRFI1: Nem is azt mondtuk, hogy rögtön, de szemünk látja, hogy megjelent az Ördög. Vagy lehet, hogy Istenek, de hol ők megjelennek, kegyelem embernek, általában nincsen!
NŐ: Ne káromold őket. Az Ördög ettől felvidul, s nagyobb kedvvel csalárd,
Tetézve, Isten haragja ágyadat a közeli temetőbe fújja át.
Egyik pokol, másik torol! Egyre megy! Élted óvd a nagyoktól, s a kicsiktől.
Az elefánt eltapos, a skorpió megmar, mi közte van, ha ügyes vagy, meghagy.
FÉRFI2: Hagyd a beszédet asszony! Itt jönnek ők, a kicsik s nagyok.
Jön Noé Larry Hit-tel.
LARRY HIT: Emberek, barátaim! Noé akar szólni hozzátok az első igaz ember! Figyeljetek!
FÉRFI1: Hát ez a koldus, meg hogy megváltozott! Új ruhája van és nagy szája.
FÉRFI2: Mit akartok? Miben mesterkedtek? Ellenünk törtök?
NOÉ: Nem. Úgy döntöttem, újvilág felé hajózom.
Az újvilágba keresek ÚJEMBERT és ÚJÁLLATOT.
NŐ: Elhajózol? De miért? Jobbat keresel, vagy rosszat akarsz hagyni?
Elveszett kincsre kélsz, vagy kiköpöd, mit gyűjtöttél,
Hisz hát öreg a nyálad, s vele együtt nyájad, új vizektől mit remélsz?
FÉRFI1: Úgy van! Titok lebeg falunk felet! Beszélj, vagy felkoncolunk!
NOÉ:
Elhajózom, újvilágot keresek.
E föld itt már nem az én földem
E nép már nem az én népem.
Új földet, Új népet és új eszmét!
Új igét, új vallást és új eszményt!
TÖMEG:
Halál Noéra! Halál Noéra!
NOÉ:
Ember ne ölj! Mert minden élet ismételhetetlen!
TÖMEG:
Vesszen Noé, vesszen Hit!
NOÉ:
Ember ne ölj, míg támasztani fel nem vagy képes!
TÖMEG:
Vesszen Larry Hit, halál Noéra!
NOÉ:
Ember ne ölj, mert véges elméd végtelenbe nem taszíthat!
TÖMEG:
Halál rájuk! Halál rájuk!
LARRY HIT:
Igazságot akartok? Megkapjátok, balga zajos tömeg!
A kiválasztott népünket keressük! A kiválasztott nép bábája leszünk!
Szövetség ember ember ellen! Jó a rossz ellen!
Képmásra embert alkotunk, Áldott Istenre ki másra!
Ki nem akar,
Vagy nem tud kiválasztott lenni, az meghal – ezt jól mondátok – ezt már tanulnotok sem kell! Kik ellenünk fordulnak, kéjjel halnak, a mi kéjünkkel, szentelt vízbe mártott késünkkel!
A kés átszeli magát a testen, szétmarcangolva mindent, mit útjában talál,
S a szentelt víz? Lelked hámozza meg, míg marad az egész, csont, s döghalál.
NOÉ:
Larry, ezek nem az én szavaim! Megijeszted őket s engem is. Ölni akarsz?
LARRY HIT:
Ők akarnak ölni, minket. Isten akar ölni, de mindent.
Nem hagyhatjuk, hogy az Emberiség elbukjon! Vagy ők, vagy mi!
NOÉ:
Igaza volt Író barátomnak. Nincs rossz kérdés, csak reá rossz válasz, de mit tegyek?
A kérdés kívánt választ takar, s a válasz? Nem kell félteni, felteszi a kérdést magának!
A tömeg egyre fenyegetőbb.
NOÉ:
Mi tévő legyek Istenem? Szánj meg! Elgyengültem!
Az emberek élni akarnak és ölni.
Morogva magában: Mily furcsa véletlen
Én, Noé, esdekelve imádkozom hozzád.
Erőmet tőled várom, s jövőmet, ha van, neked ajánlom.
Istenem, hadaiddal állj az élre, hisz lassul szavam, erőm illan, hitem biceg.
ISTEN:
Noé, veled vagyok, ne félj! Vagyok Élet, s Halál ura!
A kezdet és a vég egyszerre nálam ered, feléd én terelem,
Mi kezdet, s mi vég, s merre eredj, választ, ha kérsz, hitedben keresd!
A jövőt hagyd meg nekem. Ha jön, lehet jelen, mi volt legyen múlt.
Idők koppaja, mi fontos, a ritmus, s mi te magad vagy, az ütem a rítus!
Higgy bennem Noé! Látva higgy!
NOÉ:
Adj jeleket! Kérdést, s választ! Felhőkből rakd ki neved!
Arcod takarja el a napot, földet s eget!
Hatalmad ragadja meg a holdat, s röpítse körbe-körbe, míg, én
Noé, a kiválasztott jó, azt nem üvöltöm, elég!
ISTEN:
Látom, az Íróval történt beszélgetés megzavarta elméd. Tisztaságod hígult,
Jóságod szemeket mereszt! Tudni akarsz múltat, jelent, s jövőt! Engem akarsz?
NOÉ:
Nem! Csak bizonyosságot és erőt!
ISTEN:
A bizonyosság te magad vagy! Az erő, amivé lészel!
Isten el.
ÍRÓ: Noé, beszélj nyíltan! Szád igére formázd!
Embervadászat! A megbízó a Mennyország.
Ő mondá:
Hajóra száll, s mindent, mi rossz, Isten eloroz, dohos lanton altatódalt!
NOÉ: Talán igazad lehet. A vég közel, hitem bágyadtan esdekel.
Emberek! Barátaim! Falum! Isten megjelent nekem! Nekem,
De nem azért csak nekem, mert én jobb lennék a világnál.
Nem, a világ jobbra érdemes! Isten, az én jóságomat választotta!
Kiválasztott jelenem indítja útjára jövőtök, kiválasztott jelenem törli el múltatok!
FÉRFI1: Beszélj értelmesen! Nem értjük szavaid! Nyitva a szád, de lyukas a háló!
NOÉ: Isten…
FÉRFI2: Mi az, hogy Isten? Egy volna? Sok Istenünk van, néha még túl sok is talán.
A Nap, a Hold, a Tűz, a Robaj, az Eső, a Szél, s még sorolhatnánk.
Félelmetesek, de ők a mi rabszolgáink, ha tudjuk nevük,
S nem félünk feledni Őket, ha az idő eljárt felettük!
NŐ: Úgy van! Az istenek, mint főzőhelyiségben az edények.
Nélkülük is tudunk főzni, de velük egyszerűbb, serényebb!
NOÉ: Emberek! Egy az Isten! Az igaz Isten! A mi Istenünk! A kiválasztott Isten!
FÉRFI1: Hazudsz! Uralkodni akarsz rajtunk! El akarsz tiporni! Öljük meg!
TÖMEG: Halál Noéra és Larry Hit-re! Larry Hit, Larry Hit, halál reá!
NOÉ: Emberek! Halál nincs markotokba, s ha igen, azt megtartjátok magatoknak!
Isten özönvizet zúdít ránk, minden élőt, mi mozog e földön, a hömpölygő víz megtalál!
Bűnünk sokaságát egyenként meglelni nem kedvére való
Lesújt, elpusztít, újjáteremt, mi marad nem más, mint eme hajó.
Ő a teremtő, ki mindent teremtett, ő az, ki kényére-kedvére mindent elvehet.
Emberek, bocsássatok meg! Emberek, ha tudtok, bocsássatok meg!
Elvállaltam a sorsot, s most rajtam a sor, hogy behódoljak neki.
Isten zászlaja alatt futó hajón kívül minden a víz martalékává válik!
Ölni és gyilkolni fogok, de nincs fegyverem!
Baruch ata Adonaj, Igaz Istenem!
FÉRFI1: Nem hisszük! Hazudsz! Halál reá!
TÖMEG: Vesszen Noé! Vesszen Hit. Vesszen a kiválasztott Isten!
FÉRFI2: Súgva. Várj! Mi van, ha igazat mondott, s rövidesen meghalunk?
Elintézni őt a hajón sem késő. Kerüljünk fel, aztán meglátjuk, mit cselekszünk!
S, ha nincs özönvíz, veszteni akkor sem vesztettünk semmit.
FÉRFI1: Igazad lehet. Ha mellé állunk, két sorson fut életünk,
S melyik jobb, majd mi választjuk. Kiválasztott sors, ez kell nekünk!
TÖMEG: Halál Hitre! Halál Hitre!
FÉRFI2: Nem, igazat beszél! Van Isten! Egy az Isten! Hiszek!
Ki csak egy ujjal hozzá mer érni, nem várja meg az özönvizet!
FÉRF1: Istenem, kezedben vagyunk! Napjaink visszaszámlálása elkezdődött.
Érzem erőd, s igazságod. Éltem, s ha kell halálom, neked ajánlom.
A szentség a lényeg, s nem a lét, de mindenek felett a magasságos Ég.
Imádkozzunk!
NŐ: Azt meg hogy kell?
NOÉ: Ó hisz ez csoda! Az erő a tömegben támaszra lel, s a bizonyság új neve, El![6]
LARRY HIT: Térdre! Imádkozzatok, mert a vég hatalma, Istenünk képében megjelent! Istenünk! Tiéd vagyunk! Rabok vagyunk! Téged szolgálunk, mert szolgaságba taszítottál,
De jobb szolgaként élni, mint kínzó gyötrelmektől félni.
Imádkozzatok:
Áldott légy Isten a kiválasztott Isten,
Áldott légy Noé a kiválasztott Szent
Áldott légy ember a kiválasztott Ám[7],
Áldott az új világ, az isteni adomány!
Magának: Főleg én az első újvilági Messiás.
NOÉ: (hangja sziklákat porlaszt szét, és viharos szelet gerjeszt)
Földre imára!
Áldott légy Isten a kiválasztott Isten,
Áldott légy Noé a kiválasztott Szent
Áldott légy ember a kiválasztott Ám[8],
Áldott az új világ, az isteni adomány!
Áldott újfent a Kiválasztott nép, mely jó és örök,
Áldott az Úr ki már villámot nem szór, csak dörög!
Noé leroskadva magának:
Ó mivé lettem, s legfőképp jóságom eztán, hol keressem?
ÍRÓ: Bravó Noé! Újraformáltad Istened. Vegykonyhádban e kísérlet sikerrel járt!
Önkéntelen, tudat nélküli jóságod, önkéntelen, tudat nélküli gonoszsággal találkozott.
NOÉ: Nem értelek Író?
ÍRÓ: Tudod már, hogy jó vagy, s így jóságodhoz szeplőtelenül bár, de gonoszt nemzettél!
A gonosz szekerét itt-ott tolnod vagy kénytelen bár, hál’ Istennek, felülnöd nem kell.
Hely azért van bőven. Haha. A játszma ördögi fordulata!
NOÉ: Újabb fülemnek idegen szavak. Ördög?
ÍRÓ: Mint ahogy Istent is ott keressük, ahol éppen nincs,
Az Ördög mindig ott lesz, ahol Isten éppen nincs.
NOÉ: Író, ezt sohasem fogom megérteni.
ÍRÓ: Megérteni az isteni gyalut, ha ördögi s isteni nincs után vágyódunk?
Ó Noé, mint érteni végtelent, utazni képzeten, leszállni a kör legmagasabb csúcsán,
Saját szemed tükrébe nézni, s látni szomszédos világűr, halotti tusáját!
Majd, ha szellemed szárnycsapása felhőket fúj sivatag fölé,
Majd, ha vihar, dübörgése helyett szíved dobbanásait kürtöli szét!
Majd, ha ének, zengő bércek, anyagi ércek, s emberi élcek egyként harsogják:
Íme az ember, ki a földdel együtt forog, ki mindennel rokon, ki semmit sem vesz zokon,
Virágos réten, árnyékos fűzfa alatt, egy véletlen eltaposott igyekvő hangyáért zokog!
NOÉ: Én most akarom!
ÍRÓ: Most nem tehetem, most még nem. Gondolatokat áramolhatunk,
De koponyákat lékelni erővel, s tuszkolni hited, fűszerezve reménnyel?
Ó Noé, van, mit nem lehet!
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy sorsod megíratott!
Választanod lehet, de, miből választhatsz, adott!
S miből most választhatsz, ím itt állnak. Noé az emberek rád várnak!
NOÉ: Igen, igen. Emberek, járuljatok holnap elibém!
E Bárka rövidesen kifut. Az emberiség, s az idő ideje is lejárt!
Isten eljött hozzánk, az időt eltaposta, s újat hoz helyette tisztára mosva!
Ki megfelel kérdésemre, az megfelelt, e tiszta idő lajtorjáján, felmehet.
Ki nem, méltósággal tűrje, az Úr megvonta a halálra ítéltek utolsó szavát, jaját.
Engem hallottatok Noét,
S Istent, ki mindig volt, s én ki soha sem leszek már,
De hitem a jövőbe repít eme Kiválasztott Bárkán.
3 SZÍN
A kikötőben vagyunk. Sorra járulnak az emberek Noé és Larry Hit elé. Ki balra, ki a hajóra megy egyenest.
NOÉ: Itt hát a perc, mely ellen hadakoztam, itt hát a pillanat, mely nem életem,
Mely életet itt e percben meg nem élhetek, életemhez hozzá nem adhatom!
Kitagadom életemből saját gyilkos időmet, kitagadom énemet magamból; életem szakad,
Üres utakon gyilkol, s nem tudom megleli-e magát, s jóságát, valaha valahol!
Életem szaggatott, gyászomat megszaggatom, fejemre hamu hízeleg,
Életem fattya, megátkozom, kitagadom, bárkát építő, behódolt Énemet!
S nem kérem őt soha vissza, örökül rá semmit sem hagyok, ha éltemet elföldelik.
Legyen perc, mely némán megáll, mely nem öregszik, s nem érez, mely a világmindenség Leltárában is hiányzik, mellyel a mennyország sem tud elszámolni!
Legyen perc, mikor testemre hullt rögök vérré változzanak, a szél fájdalmasan felnyüszítsen,
A vizek egyként meneküljenek a poklok poklába, sugarait nap ne adja a kolduló földnek,
Az emberek üres világot lássanak a sötét égen, elvesztve létezésük magányát is!
Percem legyen magányos, mint Isten, mikor először kézbe vette a Tanach[9]-ot,
S rá ébredt, hogy az ürességben süllyedni, magányos száguldás, s teremté először
Az eget, saját világát, mert magányának teremtett elsőként fekhelyet,
S csak aztán teremté a földet, a nekünk szánt, emberi kegyhelyet.
S a föld, mely e percben könnyezve rám néz, vádlón, fagyott lélekkel,
E percben még ne fogadja be, elátkozott, felbérelt gyilkos, éltemet!
ÍRÓ: Ó Noé, kínod a világűrben visszhangzik, monoton, láthatatlan, lankadatlan.
Kíséri emberi szenvedésünk, minden dübörgést elnyom, füleket süketít,
De lesznek oly fülek, kik süketen élnek, s jőnek, kiket e hang megnyomorít,
De lesznek, kik megértik: az emberiség első tömeggyilkosa, megbánta tetteit!
NOÉ: Ámen.
MENNYDÖRGÉS: Nem! Nem! Soha! Örök Özönvizet mindenek felett!
(Kissé rap stílusban dörög)
Homályos világuk, nem csábít az ég,
Ki felszínre merészked elkapja a vég,
A vízi világűr kecses, opálosan óvatos!
A tiéd végtelenül csecse, de hót ótvaros!
(Rock and Roll stílusban)
Korlátot érezni, mely puhán visszatart, Ez kell ez kell!
Isten, ki törvényt hoz, és föld, mely eltakar! Nem kell! Nem kell!
Kúszó-mászó szárazföld dögölj meg, dögölj meg!
Poklok pokla és özönvíz Örökre Örökre!
ÍRÓ: Beszéded haragos, mint előttünk a tenger,
És hibás, mint egy szökőár, mi nem, mint rendeltetett, máshol üt tanyát.
MENNYDÖRGÉS: Pusztuljon az ember s a föld!
Gyűlölöm levegőjük, mely szabad, s dőre!
A víz felkarol, átölel, kiold,
Egy az anyag a nap a föld a hold!
NOÉ: Csak nem egy másik író. Üldözlek folyton, ám nyálkás iszapba süllyedt gondolatom.
Kapaszkodót, varázsszót nem érzek, csak furcsa könnyűséget és ravasz halált,
Mely rabul ejt, hisz e szavakat én is mondhattam volna. Szavakat, de mondatokat soha!
ÍRÓ: Állj meg Noé! Lelepleztem a csalót, ki végtére nem is annyira csaló. Egy csalóka!
ECCE LUCIFER!
Ő az ellen!
Kitölti az elhagyott űrt, ő az, ki állítólag mindenkit szeret,
Ám csak fondorlattal, csalárdsággal szerezhet magának teret!
ÖRDÖG: Lelepleztél, átláttál rajtam! Ember, képzeted hatalmas!
Vizeim fölé hajoltál, s magad nem leléd tükrömben,
S ki erővel feléd tartá e tükröt, nevezted Ördögnek.
Brávó!
Noé, hívnak Ördögnek, s vagyok, Isten ikertestvére! Víz a Földnek. Ha kell Föld a Víznek!
Ellen.
NOÉ: A víz pártjára áltál, s nem földi partra - mert most ő pusztít!
Az emberiség ellen vívsz csatát, de Isten ellen háborút, mondd miért?
ÖRDÖG: Nem!
Én is érted vagyok, de gyakran ellened.
Érted az ellened!
Teremtést aládúcolok! Mindig ezt dúdolgatom! Lalala
Isten egypetéjű ikertestvére vagyok!
Ő a PR manager! Én a kreatív igazgató.
ÍRÓ: Az emberek ezt nem érthetik, évezredek hiányoznak e szavakhoz!
ÖRDÖG: Ah, emberi korlátod megvetem, szűk léted nem érdekel!
De ha ily okosnak képzeled magad, valld be őszintén:
Szentség, Teremtés s főleg e bájos Özönvíz, oly’ egyszerű s természetes?
Mi ott hiányzik, nem ezer év, ezerszer végtelen!
NOÉ: Tágulj! Pusztulj gonosz!
Legyen özönvíz, mi téged ér,
S ha mindez kevés, csak téged marjon a világon, szenvedés!
ÖRDÖG: Megváltoztál. Jól van. Hangod erős, szavaid élesek, hol találnak, véreznek.
Nem vagy már oly’ jó, mint annak idején. Jóságod kopott, helyére én lépkedek.
Isten, s ember hagyta űrben, magam jól érzem. S vértem? Magad támasztotta vétked.
Jó munkát végeztem az Íróval karöltve!
Gyere Író kihagyhatatlan élmény!
Özönvízben mosom kezeim!
Nesze emlékbe itt egy fénykép! Hahahaaa
ÍRÓ: Én nem vagyok, szavaim maguktól szavalnak. Szerepem nincs.
Egy nyújtózkodó levélér vagyok a dzsungelben, ki majmoktól retteg.
Illúzió, fényes árnyék, illanó gondolat vagyok egy felszálló pára gyenge testén.
Pislákoló, parázsba bújtatott csöppnyi oxigén, mely fel-felizzik,
Ha egy magasabb értelem okkal, vagy ok nélkül meglegyinti.
LARRY HIT: Elég a beszédből, az üres szavakból! Cselekedjünk!
NOÉ: Járuljatok elibém, és válaszoljatok a kérdésre! Ki mer? Ki jön? Ki bízik?
Ki jól dönt, időutazásra kél, ki nem, abból száll ki épp’!
FÉRFI4: Súgva Válaszaim nincsenek, de szolgád leszek örökre, ha felengedsz.
Vigyázni fogok rád! Megvédelek mindentől! Izmaimnak, eszemnek, cselekedeteimnek
Te parancsolsz! Életem fele tiéd, s halálom megtartom magamnak.
LARRY HIT: Mi a neved?
FÉRFI4: Júdás vagyok.
LARRY HIT: Jer, és szolgálj! Magának Ilyen emberekre van szükség e bárkán.
Közben az emberek hol jobbra, a bárkára, hol balra, vissza a kikötőbe mennek.
NOÉ: Emberek nincs több hely, letelt a lét, megtelt a hajó.
LARRY HIT: Az állatokkal mi terved?
NOÉ: Csak növényevő állatokat akarok.
Az ölést én az első tömeggyilkos örökre megtiltom!
A mítoszokat átírom, nem lesznek többet benne mártírok!
ÍRÓ: Szóval a vér s a hús nem lesz többé szimbólum,
Költői erőt, művészi szenvedést nem táplálnak eztán!
Kár, a komposzton nőnek a legszebb rózsák!
NOÉ: Szavaid újfent perlekednek?
ÍRÓ: A száműzött gyilkos szavak nem képesek a hús ízét örökre feledni,
A növényevő állatok akár,bár lomhán, lehetnek egyben húsevők is!
Fájdalom, az ember példa nélkül is képes ölni!
Neked Káin esete, ha jól tudom, nem történelem előtti!
NOÉ: Embertelen emberhez nem méltó tett!
Káin világtalan világát megvetem!
ÍRÓ: S, ha e világ újra lát, s újfent kimutatja szemfogát?
NOÉ: Bár érzem, hogy e gyorsan jött tudás rengeteg jóságot lopott,
Tudom, hogy porszem vagyok, mellyel egy hangya is elbír,
Mégis porszem kereteimen belül, Istenem hatalmától fogva, jóságom és lelkiismeretemtől Vezérelve megtiltom, hogy ragadozó állat bárkámra lépjen. - Larry Hit, holnap kihajózunk! Készülj!
A szelek megjöttek, a vihar miénk lesz, a tenger alant, s az ember ahaha
Mint kapkodó bogár a vízben, szíve hajtja, ám a lét elhalad!
Az ördögi víz, csakhamar itt lesz, intézkedj, hogy a kiválasztott állatok feljöjjenek!
LARRY HIT: Értettem!
OROSZLÁN: Noé, kérlek hallgass meg, bőgésem eléd merészkedik!
NOÉ: Gyilkosoknak nincs megbocsátás! Gyilkosoknak e hajóra nincs bebocsátás!
OROSZLÁN: S az enyhítő körülmény?
NOÉ: A gyilkosság, az gyilkosság. Ösztönös haragot nem,
Csak ösztönös emberiséget viszek az új világba! Távozz!
OROSZLÁN: Emlékezz szavaimra!
Jő majd idő, mikor az ember gyilkos ösztönöket kedvvel tenyész!
Jönnek majd emberek, kik növényevőkkel titkon szövetkezve,
Emberek hulláit hagyják temetetlenül a nap rothadó hevének kitéve,
S nem lesz egy Keselyű vagy Hiéna, ki a koszt csöndesen eltakarítsa.
S a bűnös szag hétszer átéri a földet,
Tudni fogják, kitől e szennyes ötlet!
Akkor jól jönnénk mi, az ösztönnel áldott, szeretve ragadozók!
De van még valami, mi ennél is fontosabb!
NOÉ: Mondd és hagyj magamra örökre!
OROSZLÁN: Úgy lesz.
Az ösztönös vérengző ragadozók, ha jól laktak, nem bántanak! A jóllakás áldott ösztön.
A mi kismegszakítónk! Nem túl modern, de működik, s a cél marad.
A növényevők, ha vadállatokká váltak, meg nem állnak
