jóllakni nem tudnak,
Hisz nem tudják mi az, kegyelmet adni ezáltal soha, míg a világ világ, nem fognak!
S az ember, e rokon fajhoz áll közel! S hol a ragadozó mérce?
Mert ím: minden inam, izmom a leterítés tudományát tanulta, kis almomtól fogva.
Minden fogam és karmom, húsba vájt, puha, égető fájdalom okozta félelemre vár.
Gyomrom és lelkem ölni akar, ha éhes, ha üres.
Szemem csillog és reszket az izgalomtól – mint a csillagok – ha prédára lel.
De mércém működik. Gyilkos ösztönöm, bár megújuló, de véges.
Ám te ember, ha gyilkos ösztönöd felsejlik, furcsa dolgot észlelsz!
NOÉ: Hagyj magamra! Károgásod értelmetlen!
OROSZLÁN: Halld utolsó szavaim!
Elhagyád természeted, nincs ösztönöd, mely megfékez!
Válsz gyilkos oroszlánná, telhetetlen bendővel, míg szét nem robbansz,
Hagyva magad után temetetlen és ehetetlen csontokat, karmokat, fogakat!
S akkor jönne jól példabeszédem, egy jóllakott ragadozó gyomorral!
Emlékezz szavaimra Noé!
Ragadozó gyomor jól lakva, telve,
Fogatlan újszülött, de ereje telje!
NOÉ: Elég! El! Az én világom én vagyok! Nem érdekelnek üres fecsegések!
Döntöttem és döntésem végleges. Holnap indulunk, a kiválasztás bevégeztetett.
MÁSODIK FELVONÁS
1. SZÍN
Noé bárkáján vagyunk, esik az eső, a lent maradtak könyörögnek és szitkozódnak.
FÉRFI: Dögölj meg, te hitetlen ganaj!
FÉRFI1: Légy átkozott, tested borítsa ragály,
Soha ne láss földet, partot, apályt!
NŐ: Gyilkosok! Legalább a porontyomat hadd dobjam fel!
Ő nem lehet rossz, ő kicsi! Kis hal, kit mindig visszadobnak!
FÉRFI: Ó egek, vizek, s minden elegy, s az isteni kegy!
Hasztalan élet, ragadozó halál, s éltem körforgása igaztalan megáll.
Hol az igazság, a megbocsátás? Vajh Noé kérdése jó?
S mi végre a kérdés, ha a hely az újvilágba kevés?
Mennyi kérdés, de választ senki sem ad.
Lelassult idő, halálra készülő tömeg, mi maradt.
NŐ: Noé! Noé! Larry Hit, Larry Hit! Larry!
Könyörgöm, ne hagyjatok elpusztulni, ne hagyjatok megfulladni!
Élni akarok! Behódolok, hívő leszek, imába foglalom az egy Isten hitet!
KÖLTŐ: A halál nászi ágya pamlagom,
Éltem mozdulatlan szundít parlagon.
Örök élet reménye volt múzsám,
Torkom kiszáradt, mégis fuldoklom, úgy ám!
Ó halál, határtalan határ!
Lassú, de biztos talány!
Madár, mely soha sem száll.
Egy árny, mi egyszer,… csak egyszer… leszáll …leránt…elzár…
Szemfedőd temetőben nyílik.
Lelked kiszáll… csak egyszer… felszáll … felhág…feltár…
AGGASTYÁN: Napjaim voltak hátra. Szerencsétlen vagyok.
Megerőszakolt élet, várt halál, de a vártnál rútabb kaszás.
Boldogtalanul halok meg, bár szép életem volt.
Nem a halált fájlalom, emlékem elmúlása fájdalom.
Nem lesz sírom s virág rajta, nem lesz imám, mi mosollyal altat.
Nem lesz rokon, ki öntözi leheletnyi földem,
Benne elporladt testem, a „haláli többest”.
TERHES NŐ: Méhemben élet fogant, ki most méhemben fuldokol, s anyai jajszóval eseng.
- Hagyj megszületnem! – gugygorékol. Hagyj élnem, ha csak egy másodpercre is!
Engem pusztíts el, őt engedd el szorításodból!
Ő bűn nélküli, tiszta, örök, még nem is emberi!
S ha még nem ember, bűne nincs, átok temetni!
Magzatom! Hallasz? Én, ki neked voltam teremtve, emlőm minden tejével, szívem minden Vérével, lelkem minden sóvárgásával, emberi szeretetem minden istenével, most meghalok.
S te velem együtt jössz, mert éltünk nem vált még ketté, de bűnünk közös.
Átkozott légy Larry Hit, Hit, Larry!
Átkozott légy Isten, bűntelen magzatom haláláért,
Átkozott légy Noé, minden megfogant boldogságért!
Éltük nincs, nem emberek, lenni sem lesznek már soha,
De átkoznak téged minden cseppnyi vérükkel, te rohadó csoda!
MAGZAT: Anyám, szeretlek! Ne káromold az Istent!
Halld magzatod! Halld elcsukló lágy dalom!
Érteni teremtőt, láthatatlan Istent, mint magzatot ki él, de percnyi ideje sincsen!
Jó volt lubickolni méhed tengerén, s kikötőt lelni a világ legdrágább szigetén.
A mennyországot így képzelem: Anyai örömkönnyekkel feltöltött medence. Te.
Ám vad vihar támadt, s az örömkönnyek átváltoztak véres verítékké.
Te nem tehetsz róla. Furcsa boldogság vagyok az ördög terítékén.
Kicsiben láttam a világot, s nekem nem fáj, hogy nem születhetek,
Kit nem szültek, fájdalmat sem érez, s ki nem ember, átkozódni sem képes.
Köszönöm, anyám, köszönöm, apám!
Ez hát az igaz, őstől ragadt embertelen halál!
ÍRÓ:
Egy magzat ki magasztal s nem marasztal!? Világtalan vaksi világ!
KISGYEREK: Segítség! Nem kapok levegőt! Fuldoklok! Mindjárt meghalok!
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Eloháj, eloháj, lámá sabaktani?”[1]
NOÉ: Mindenhol víz, mindenhol ördög! Sehol egy talpalatnyi Isten.
Megmenekültünk, vagy csak elnyúltan haldoklunk?
LARRY HIT: Élünk és ez jó jel. Elhagytuk a halált, ne félj!
NOÉ: Nem tudom kitörölni e kisgyermek arcát.
Könyörögve sírt, de erőtlen fuldokolt. Megöltem.
LARRY HIT: Nem te tetted! Nem vagy bűnös!
Újjászületésünk vajúdja a halált!
NOÉ: Író barátom, mondta jól: rasszisták vagyunk.
Erővel csináltunk helyet s az űr magunk vagyunk.
LARRY HIT: Nem mi akartuk így. Az erő nem a miénk, a hely az lesz!
NOÉ: Igaz, de a végeredmény mégis egy. Kiválasztott rasszisták vagyunk.
ÖRDÖG: Szenvedj, Noé! Legyen szenvedésed örök, nyughatatlan szenvedés!
Vértől leledző lelki sebedre, e kisgyermek képét kiszögelem,
Sós könnyei soha nem hagyják majd behegedni lelkiismereted!
NOÉ: Hát te voltál az ördögi rendező?
ÖRDÖG: Bizony. A Bibliát legalább olyan jól ismerem, mint Ő.
NOÉ: Istenem, miért hagytál el engem?
ÖRDÖG: Hagyd, ő sem túl boldog.
NOÉ: Eltűnt minden, miért érdemes volt élnem. Eltakarja egy fájdalmas gyermeki arcél.
Arc, mely született, de sohasem élt. Grimasz, mely nem érti meg a fennkölt célt.
S ím lehet-e, fent költött cél: Gyermeki halál, ördögi orgia?
Ó Uram, válaszolj! Miért e gyermeknek kell az Ördög szekerét tolnia?
Miért fér rá ennyi bimbózó rügy, virág, fa, erdő,
Miért építek bárkát és szekeret, egyszerre mindkettőt?
Úgy érzem, vele haltam, bár szemem életért rebeg,
Újra átérzem a kérdés súlyát és Teremtőm hatalmát,
Újra átérzem testem hasztalan létét, s szellemem tágulását, ám kicsinységét.
Nem értem mivé lettem, s mi végre én?
Emberi kacajokat nem hallok, fülem dugult, imám érthetetlen mormogássá tunyult,
S Istenem, ó jaj Istenem, te égető varázs! Imám, megcsalt szerelemként tovaszállt!
Hallod-é igám?: Gyermeki halál, kisdedgyilkosság, szemem pattintja!
Csövestül csavar ki fákat, mint egy tomboló vihar!
Vakká lettem, bár láttam valaha színeket!
Gyökértelenné váltam, bár szíttam nedveket!
Lelkem, fakul, embertelenül áttetsző,
Vajh Ördögnek vagy Istennek tetsző?
Ki dönti el végleg, kinek tetszelegjek?
Ki dönti el végre, kire is ütöttem?
Mivé váltam én Noé, ember szülötte?
ÍRÓ: Semmivé, mi mindig is voltál!
Végzet vagy végzed, ám a Vég mindig bevégez!
Játék, hol van játékos, bíró és szabály,
Egy csapat élet, de egyenként Halál!
Vezesd e zsúfolt világot, hogy a rossz ne üsse fel fejét,
Új vizek, új világ, jobb Ember, s mindenek felett, jobb Teremtés felé!
NOÉ: Itt rossznak csírája nincsen, hisz e bárkát jóságom szülte.
Aljas ember, gyilkos állati ösztön bárkámon nem lépdel.
A semmiből nem, de a készből teremthettem, emlékszel?
E jó emberek, jóságot szülnek, s majdan egy jobb emberiség megfogan,
És jő idő, mikor Fent Lent különbsége, nem lesz más csak az élet hossza.
ÍRÓ: „A jó isteni evolúciója” mióta hallom ezt a mesét?
Ám a gonosz, sohasem kapta meg méltó büntetését!
S vajh ki a bűnös - kérdem minduntalan?
Ki bár teremt, de rosszat,
Hagyja az Ördögnek koncnak,
Vagy az, ki e véres koncot,
A mennyországba visszadobja?
Drága barátom, szeretlek és tisztellek,
De a gyilkos hajlam, Káin magja ott van hajódon, veled!
Újszövetséged gyilkolt, bár a végcél belátom jó,
Példát adtál özönvízi hulláknak, hogy cél kell s golyó!
Évezredek mítoszát teremtetted, melyben a Bölcs Teremtő
Gonosz árnyékában megbúvó kivégző tiszt karja, őserő!
Az árnyék csak tompít, láthatatlan nem leszel tőle,
S az árny, mi rád vetül, tudjuk, nélküled is vetülne!
Noé, a piszkos munkát te végzed, Ő bevégeztet – ebbe bele kell törődnöd.
A választás számodra, csak a név, a Bárka keresztelője volt.
NOÉ: Noé Bárkája…
Éltem ezzel szűnt meg. Így lesz jó, és bölcs.
Az emberiséget és Istent megmentettem.
Mit kérhet ember többet, ha élte véges, s korlátja végtelen?
Földi, porhanyós, puha bölcsesség, s a föld, ha az Úr szavát, s kedvét nem szegi,
Újra terem, s benépesül. Rám nincs már szükség, halálom Noét, ím megleli.
Fölösleges nyolcadik nappá levék. Vízbe vetem magam!
Felöltöm a fuldokló gyermek eltorzult, felpuffadt halotti maszkját,
Elküldöm öregségem zavaró élményeit, ne élvezzem a halált.
Ne legyek hős, csak egy világot megváltó, emberi remény,
Melyben kétségbeesett emberek fognak látni egy új esélyt.
Jövő századai, ezredei, ne ijedjetek meg soha tőlem!
A remény néha hullai grimasz, de özönvízben anyai csókká dermed,
Mert utolsó csókot orcádra mindig ő lehel. E finom leheletnyi nyom, elefántcsapás,
Mely elvezet oda, hol az életvizét ittuk, s megleljük őt, az Ős Anyát!
Gyermeki könnycseppeim mellett a világ óceánjai eltörpülnek,
Őrület hatalmában, e könnycseppekben éltem s halálom elmerülnek.
Harcoltam, most hurcolkodom. Halásztam, most haldoklom.
Kiválasztattam, most elsőként hagyom el süllyedő életem s a hullámokat biztosan szelő hajót. Özönvíz lepi el jóságom.
Jóságom az Özönvíz!
Ó most tisztult ki elmém! Mily nagy vagy Uram! Leborulok!
Tisztellek, hódolok, s utoljára örök hűséget fogadok!
Megértettem, mi végre az Özönvíz, s mi végre voltam én is,
Életem értelme én magam, jóságom voltak, mégis!
ISTEN: Noé, kelj fel! Jól választottam. Tanításom megértetted.
Úgy van! Halálos jóságod befurakszik majd minden résbe, minden piciny létbe,
Kiűzi a gonoszt, minden parányi „kész”ből, ahová hatalmam nem fért be.
Fiam Noé! Te mentetted meg az emberiséget!
Feláldozlak, de megáldalak és megesküszöm, szeretett földem többet el nem pusztítom!
Megbocsátásom, fiam jósága, az özönvíz után, megbonthatatlan ötvözetet képez
Egy Fiam bánta, és a gonosz, mely ember is lehet. Szövetség, bár kicsit megkésve.
ÖRDÖG: Hány fiad vár még a sorban testvérem? Egy lehet, hogy nem elég.
Feledékenységed bosszút esküdött. Kiűzni engem mindenhonnan? Képtelenség!
A bosszú én magam vagyok! A JÓ az én ötletem volt, emlékszel, de te váltig állítottad,
Isteni világban a jó öröktől való, eredendő, teremteni nem szükséges!
Teremtém a rosszat, hogy lásd mily egyszerű a harc s mily gyors a végzet!
A harcban én a negatív hős, de te nem nyugodtál,
Hogy megjavítsd, mit a hetedik nap elkontárkodtál.
A világból kitoloncoltál, de mítoszom is elég erős, hogy harcoljon ellened.
A harcmodor új, de régi a cél! Teremts eredendő Jót, vagy add át helyedet!
ISTEN: Tágulj, tűnj, de élj! Vérem…
ÍRÓ: Éltünk főszereplői csatáznak, de nem nyernek háborút.
Harctéri hulla mindig ember vagy Istenfi, sohasem valamely harcos hadúr,
Ám Jóság, mely eleddig hiányzott e földön, most végre Noéval utat talál,
Bár mennyissége csekély, a küzdelem mi szülte óriás!
NOÉ: Itt állok a sokszemű halál, hullámzó pislogásai előtt.
Nincs könyörület szemében. Melyiket válasszam?
Mi elnyeli életem, s rágás nélkül fal fel, vagy azt a másikat talán,
Mely enged visszanézni, hacsak egy másodpercre is.
Választom azt, amely fel-feldob, hogy éltem lepereghessen, mígnem elnyel,
S boldogan nézhessek vissza életem táguló homokórájának utolsó szemére.
Mily cseppnyi az élet az özönvíz zavarában, de mily boldog halálom,
Hisz emberként születtem, de Istenként halok.
S az utolsó homokszem, mint nyúló, tojásdad könnycsepp, elrugaszkodik,
A por az élethez tartozik, a könny a szemhez, mégis, egy porba hulló könnycsepp,
Nem több mint egy hangyabolyt megbolygató nedves, hideg, harmatnyi, édes öntet.
Noé beleveti magát a tengerbe.
NOÉ: Elohai, elohai lámá sabaktani[2]? Istenem, Istenem miért hagytál el engem?
2. SZÍN
LARRY HIT: Emberek, nem láttátok Noét? Keresem, de sehol sem találom.
FÉRFI 2: Zavarosabb volt, mint maga a tenger, mikor utoljára láttam. Szemei szikrát szórtak, Mint a fekete égbolt csillagai, gyászoló nyári estéken. Teste átlátszó volt, mint a nappali hold.
JÚDÁS: Félelmetes volt, mert bár ordított, hangja tátogássá silányult.
FÉRFI2: Lehet, hogy a létezés a tajtékba taszajtotta?
LARRY HIT: Igaz, furcsán viselkedett, tépte magát, mint egy saját magába maró Öngyilkos skorpió.
JUDÁS: Lehet, hogy átvetette magát a korláton itt hagyva minket a halál fogságában.
FÉRFI2: Lehet, hogy azok menekülnek meg, kik otthon maradtak,
S a pusztulás a mi végzetünk utolsó felvonása?!
Lehet, hogy az özönvíz csak látóhatárunkig pusztít?!
FÉRFI3: Ó jaj, végünk! Az ördög leheletén hánykolódik hajónk.
TÖMEG: Elpusztulunk! Végünk!
NŐ: Noé, miért hagytál el minket? Erőnk, hitünk veled szállt alá.
A vizek emelkednek, s a felhők összenyomnak minket.
A világ zsugorodik, mígnem egy hajónak sem marad hely.
ÍRÓ: Mi ez az irdatlan nyüszítés? Méltó halál vagy méltatlan élet?
JÚDÁS: Egy újabb Isten! Megmenekültünk! Áldott legyen neve! Kados baruch hu![3]
ÍRÓ: Én nem vagyok Isten! Én semmi vagyok, ki bennetek jelenik, ha hagyjátok.
Erőm egy szitakötőszárny hártyáját sem lebbenti,
Kicsinységem, hiábavalóságom átsiklik közte;
Hozzá ér, és ez alkotásom minden gyümölcse.
LARRY HIT: Elég a gyávákból és a múltból! Elég a hamis Istenekből és írókból! Elég a gyengeségből! Mi élünk, ők meghaltak. Mi hánykolódunk, de ők az ördögi métely fortyogásában haldokolnak!
A kiválasztottak mi vagyunk!
Új és ujjong a világ. Minden üres minden ránk vár.
A vihar elállt a szél alászáll, zsenge hangú zsoltár kántál.
Eszme kell, örök és bátor eszme! Félni nem kell
Eltörölni a világot Istennek már nem lesz mersze!
Noé meghalt, születek benne újjá én!
Noé űrt hagyott, az űr mától enyém!
ÖRDÖG: Magának: S te az enyém!
Férfi 3: Éljen Larry Hit!
TÖMEG: Éljen Larry Hit! Hit! Larry Hit!
LARRY HIT: Kiválasztottak! Barátaim!
Új világot teremtünk! Egy jobb világot!
Ne csüggedjetek!
Noé volt a cél, de céltalan halt!
Bízzatok bennem!
Magának
Koldus voltam, ki könyörgött, most embereknek parancsolok.
Halálra vártam mikor az élet elhagyott, most halált oszthatok.
Gazdag vagyok, mert a halál végtelen,
Eltékozolni sem lehet, bőven mérhetem.
Világomból kitiltom az arc nélküli Isteneket,
Az arcokat eztán, én magam festem meg.
Az özönvíz értelmetlen volt, mert nem követte teremtés,
Majd tervezek én, s én Larry Hit, szüretelem le a termést!
Minden fa, bokor gyümölcse terménye enyém lesz,
S mi nem terem, beteg, annak ott lesz az enyészet!
A tömegnek
Ím hát a Jel, miben hinnünk kel! Kövessétek kinyújtott, megfeszített karom!
Ím hát jer te Újember, ízleld csámcsogd szagold! Az új jel: Hatalom!
Ez lesz a mi Jelünk.
Özönvizet, isteni pusztítást, emberi teremtést túl élt, újvilági Jel!
Ki hisz, e kar emberi életet jelent, mi erős, s mennyországba tart,
S ki nem, e kar megmutatja, ha egy nyálkás féreg másvilágot akar!
Aki nem hisz bennünk, az éltünkre tör!
Aki nem hisz bennünk, az a jövőnkben sem hisz,
Az özönvíz még tombol, ki mást akar, még megteheti!
JÚDÁS: Hiszünk, mert látunk. Hiszünk, mert itt vagyunk.
Noé halála, s te élted elég bizonyosság számunkra!
FÉRFI2: Követünk, bár mi legyen a vég, s a vég előtti szenvedés!
Követünk, mert Istent ígértél! Egy új Istent, mely erősebb és hatalmasabb az eddigieknél!
LARRY HIT: Eleddig sok embernek sok Istene volt. Mostantól nekünk keveseknek Egy!
Imádkozzunk!
Istenünk add, hogy hánykódásunk ringássá szenderüljön!
Add, hogy földünket újra birtokba vehessük,
Add, hogy az élet újra méltó legyen a halálra!
Istenem, adj, hogy tovább adhassunk!
TÖMEG: Ámen.
LARRY HIT: Ott a messzeségben halvány fényt vélek felfedezni.
A sötétség szakadozik, a derengés erősödik.
FÉRFI2: Az eső elállt! Csönd borítja a vizeket. Megmenekültünk!
NŐ: A jel segített. A jel megmentett.
A tajték nincs többé, csak az egyenes mennyekbe törő kar…- és Larry Hit.
LARRY HIT: Engedjétek ki a hollót. Ha talál magának száraz talajt,
Nem fog visszatérni, karmát vájva ott ragad.
Onnan tudni fogjuk, hogy visszakaptuk, mit nekünk rendelt a hatodik nap!
3. SZÍN
JÚDÁS: Kétség gyötör uram! A holló visszajött, a víz maradt.
LARRY HIT: Nagy a munka. Nem oly’ egyszerű büntetni sem.
A múlt feledése gyakran nehezebb, mint a múld idézete. Legyünk türelemmel.
JÚDÁS: Van egy ember ki zendülést szít, ki azt mondja, hazug vagy,
S addig nem tűnnek el a vizek, míg te kormányzod hajónkat.
LARRY HIT: Ki az, ki nem hisz bennem? Ki az, ki nem látta a jelet? Mi neve?
JÚDÁS: Mózes az.
LARRY HIT: Vezesd elém tüstént!
Jön Mózes Júdással
LARRY HIT: Lázítasz ellenem! Halljam, mi nyomja lelked? Sokáig úgy sem nyomhatja már!
MÓZES: Népünk te nem vezeted, csak hagyod úszni az árral!
Erőd, mint egy jajveszékelő borjúnak! Nincs célunk, és nincs értelmünk!
LARRY HIT: Mitől vagy te ily’ magabiztos és okos? A vizek apadnak, az emberek hisznek, a Nappalok visszatértek.
<p class
